Odysseia 2.

     Visszanéztem, február 12.-én vettem meg a repülőjegyet augusztus 31.-re Athénba, hogy folytassam a tavaly októberben megkezdett, az első szakaszban hét hónapig tartó görög-szigeteki csavargásomat, illetve az itteni, főként Naxos-szigeti életemet. Tehát nem lehet azt mondani, hogy nem voltam optimista.

     Az otthon töltött négy hónap, a „vakáció” kicsit felemásra sikerült. Voltak benne szomorú és vidám családi események, kötelezettségek, volt benne pár jól sikerült vendégség, találkozó régi kollegákkal, egy tartalmas és élményekkel teli rövid kirándulás Rómába és Párizsba, és zárásként egy nagyon jól sikerült Százhalombattai hosszú hétvége, ami igazi feltöltődés volt. A legszebb része a nyárnak a Kislányommal való találkozás volt, majd egy éve nem láttuk már egymást, egy-két ezer km. mindig elválaszt minket egymástól. A nagyon szűkre fogyatkozott családot is jó volt újra látni, igaz, ittlétemkor is napi kapcsolatban vagyunk hála az internetnek, de azért a személyes ölelés mindig szebb. Csak azok a rossz hírek ne lettek volna….

    A „felemásság” másik fele, az a hazaérkezésem utáni első pillanatban már jelentkező érzés volt, az, hogy nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal, egy kicsit légüres térbe csöppentem. A teljes szabadságban, és szabadban eltöltött hét hónap után beköltöztem egy panel ötödik emeleti (bár nagyon szép) albérletébe, elkezdtem érte fizetni a nyugdíjam 2/3 részét, és csak néztem ki a fejemből. Igaz, volt TV, amit már hét hónapja nem néztem, így nem is kívántam, nagyon ritkán volt bekapcsolva, akkor is inkább csak a csend elűzésére. Lehetett jó nagyokat sétálni, bár az idei nyár fojtó kánikulája, főleg a házak között bent rekedve, arra sem nagyon csábított. Elég hosszú ideig a sok ember is zavaró volt, ha kimozdultam, de aztán azt megszoktam. Röviden, az otthonlét többnyire az augusztus 31.-re várakozással telt el.

    A hozzám egészen közel állók tudják, hogy egy elég kritikus időszak után jött el a várva-várt dátum, és bevallom, (így utólag még számomra is hihetetlenül) egyszer azt is kiejtettem a számon, hogy ha nem kényszerpályán mozognék, és megtehetném, lehet, hogy neki sem vágnék ennek az útnak. Legalábbis kicsit később. De nem lehetett halasztani, és most itt vagyok, és nagyon örülök hogy eljöttem.

   30.-a, vasárnap, az indulás előtti nap, maga volt a rémálom. Egy lakást, ahova viszonylag berendezkedtél, még ha csak 4 hónapra is, kiüríteni, a mégoly szerény tulajdonodat szétválogatni, mi jön, mi marad, a maradókat csomagolni, és a családtagoknál elhelyezni nem egyszerű dolog. Mivel ezekben éltem, ezekkel főztem, ezeket viseltem, ezt nagyon jól kiszámítottan csak az utolsó pillanatban lehetett lebonyolítani, egy szál kölcsön biciklivel. Azután a lakást, mivel úgy illik visszaadni, ahogy átvettem, az utolsó négyzetcentiméterig ragyogóra kitakarítani. Az utolsó éjjel már annyira fáradt voltam, meleg is volt a tetőszinten, az agyam pörgött, hogy minden kész van-e, rendben van-e, hogy természetesen szinte semmit nem aludtam. A hétfő délelőtt pedig a végső csomagolás.

    A mostani szakaszt úgy terveztem, hogy Athénból először meglátogatok egy-két szigetet, és csak szept. 11-12 körül, az e havi nyugdíjam számlámra utalásakor érkezem meg Naxosra. Ehhez persze még otthon vennem kellett egy elég nagy, de a kézipoggyász határait figyelembe véve nem túl nagy hátizsákot, és egy viszonylag olcsó, de jó sátrat, részint a szigeteken éjszakázásra, részint egy picit előre gondolkodva, gondolva arra, hogy a Naxoson hagyott öreg sátram cipzárja már áprilisban is a végét járta. A hátizsákot végül a Vaterán sikerült megvennem, nagyon jó, nagyon erős és kényelmes, egy baja van, hogy a beépített hátmerevítő egy kemény és súlyos műanyagból van, ami sajnos az egésznek egy nagy üres önsúlyt ad. Ami a 10 kg-os kézipoggyász határnak nem túl jó. Sátrat egy sportáruházban vettem, a kettő 5 és 7, tehát 12 ezer forinttal apasztotta az útra meglevő amúgy is szerény keretet.

Csomagolni sok mindent így nem tudtam. Alap volt a laptop, a tablet, a fényképezőgép, a merevlemezek, (rajtuk több száz film, és könyv) tartalék akkumulátor, és egyéb kütyük, ezek adapterei, kábelei, stb. Hoztam magammal 1 kg C vitamint, az alap gyógyszereimet, 2-3 póló, egy tréningruha, egy rövid és egy hosszúnadrág, a jó öreg vászonkabátom, ami már Skandinávia óta annyi úton kiszolgált, az Izlandot megjárt öreg szandálom, egy tartalék fél-zárt cipő,  fehérneműk. Ennek persze fele sem fért bele a hátizsákba. A induláskor kicsit magam is megijedtem, hisz a hátamon, a kezemben, és magamon több mint 20 kilót cipeltem, és már túl van a nyári forróságban teendő gyalogos túrák komforthatárán. (legalábbis nálam már igen)

Hétfőn 35 fok volt, tetőzött az aktuális kánikulahullám. Rajtam bélelt hosszúnadrág, egy póló, a fél-zárt cipő, és a kabát. A kabát összes zsebe kitömve, főleg elektromos cuccokkal, amik súlyt nyomnak. A kezemben a második, kis kézipoggyászként még ingyen felvihető fotótáska, dugig tömve szintén tartozékokkal. (A több utat kiszolgált filmfelvevőmről, amit nagyon szerettem, indulás előtt pár nappal, az ellenőrzéskor derült ki, hogy tönkrement, nem tudtam hozni, de legalább nem foglalt helyet. HD-s filmet viszont a fényképezőgépem is tud csinálni.) A hátamon pedig a kitömött hátizsák, abban a sátor, laptop, és főként a könnyebb ruhanemű. Mérlegem nem volt otthon, 10 kiló alatt kellett volna, hogy maradjon, én nehezebbnek éreztem.

    Délben megtörtént az albérlet átadás, én pedig a vasútállomásra villamosoztam. ¾ 3-kor indult a vonatom Ferihegyre. A vonatok ugye óránként mennek, én ex vasutasként mindig egy vonatnyit, tehát egy órát ráhagyok, ha fontos, hogy időre menjek. Kikísért drága kis barátom Edina, könnyes búcsú, 8 hónapig megint csak a neten látjuk-halljuk egymást. (Nekünk már csak ez a sorsunk.) Óvatosságból, tartva a mostanában megszokott túlzsúfoltságtól inkább megvettem az Intercity pótjegyet, így legalább légkondicionált kocsiban suhantam Pest felé.

    A vonat alig negyedórát késett, de mint később kiderült, bőven időben voltam. Egy tömött 200-as busz, és máris Ferihegyen, pontosabban a Liszt Ferenc repülőtéren voltam. Gyorsan végigbóklásztam az induló csarnokot, randim volt Móritz Zsiga kollegámmal, akivel csak a netről ismerjük egymást, sajnos ez a vonat késése miatt egy darabig még így is marad. Mindketten ott voltunk, csak eltérő időben. A poggyászfelvevő mérlegén próbamérést csináltam, a hátizsák 11.5 kg volt. Kicsit meg is lepődtem, többre becsültem ahogy a hátamat húzta. Gyors átcsoportosítás, a kabát zsebei még benyeltek másfél kilót, és mivel ott volt az idő, indultam a beszállító kapuhoz. Tudtam, hogy nem lesz olyan egyszerű a dolog…

    A kapunál vetkőzés, mindent nagy tálcákba, ami ment a röntgen alá. Én a kapun besípolás nélkül átmentem, azonban azt már láttam, hogy a cuccaimat nagyon homlokráncolva nézik a képernyőn, és már indult is a terelővágányra, a részletes vizsgálatot végző hölgy elé. Gumikesztyű fel, és megkért, hogy nyissam ki a hátizsák zárjait, bele ne nyúljak, majd lépjek hátrább pár lépést. Így is lett, Ő elkezdett kipakolni, (amit én olyan nehezen, és kicentizve bepakoltam), majd gyorsan meglett a bűnös. A C-vitaminos dobozomból egy kevés fehér por kifolyt útközben, és ez volt gyanús. Miután tisztáztuk, hogy ez ártatlan ascorbinsav, (felajánlottam, hogy kóstolja meg, de eltekintett tőle) szabad utat kaptam, illetve esélyt arra, hogy ugyanúgy sikerül visszapakolnom mindent, ahogy eredetileg volt. Sikerült!  

    Ekkor már csak a Ryanair személyzete volt az utolsó akadály, tulajdonképpen elég szubjektíven Ők döntik el, hogy mi mehet fel a fedélzetre, mi nem. Ami nem, azt ott átminősítik poggyásszá, és megy fedélközbe, a normál bőröndökhöz. Csak éppen a helyszínen fizetendő 50€u fejében! A különböző előkészületek után nekem összesen 70€u-m maradt, ezzel vágtam neki a 11-12 naposra tervezett szigetjárásnak, ebből kellett a kompjegyeket, buszjegyet megvenni, (meg néha enni is) így az 50 €u-s poggyászdíj nem hiányzott volna.

    Az induló váróban végre lekerült a hátizsák, a kabát, nézelődtem, fényképezgettem, lelkiekben készültem a következő napokra. Mikor közeledett a beszállás ideje, megnéztem a tájékoztató táblát, amin az a nem túl vigasztaló információ fogadott, hogy az indulás késik 3 órát! Időmilliomos lettem, de végülis akkor már ráértem, csak az ilyen várakozások azért mindig unalmasak.  22.45-re volt kiírva az új indulás. 21-kor meginvitáltak a tájékoztatón keresztül egy szerény vacsorára. Szerény volt, valóban, de egy fapadostól szép gesztus. Ráadásul kaptam egy emailt is, amiben borzalmasan sajnálják a késést, és még 3 opciót ajánlottak fel. 1. Díjmentes átírás másik járatra, 2. levonás nélküli pénzvisszatérítés, 3. 24 órás díjmentes telefonálási lehetőség bárhova külföldre. Egyikkel sem éltem, hisz természetesen menni akartam, a telefonért meg egy hívással kódot kellett volna kérni, majd külföldön azt a kódot beütve lehetett volna beszélni, de én nem azért mentem, hogy 24 órát telefonáljak….

    Megjött a gép, mint kiderült Krétáról, egy villámgyors ki-beszállítás, olasz légi utaskísérőkkel, akik már hulla fáradtak voltak, szégyellték magukat a késésért, így természetesen eszük ágában sem volt kézipoggyászokat ellenőrizni. Mindenki azt vitt fel a gépre, amit akart, és akkorát, amennyi éppen befért az ajtón. A kapitány egy jó humorú magyar pilóta volt, aki azzal kezdte, amit utas nem szívesen hall. Elnézést kért a késésért, de reggel Londonban becsúszott egy kis meghibásodás, aminek a javítása 3 órába telt. Talán annyi megnyugtató volt, hogy azóta megjárta Rómát, Ciprust, Krétát és most Budapestet.

   A kapitány is fáradt lehetett, mert csúcsot futva, 1 óra 40 perc alatt Athénban voltunk. A gép az utolsó ülésig tele volt, ahogy számolgattam, 36x6 üléssel az 210 fölött volt. Athénben persze a fapados járatokhoz/tól sem sétáltatják az utasokat, a nagy transzfer buszok fél 1 után (ott már fél 2) raktak ki a csarnoknál. Kellemes idő volt, alig voltak a repülőtéren, éjszaka alig indul-érkezik járat. Bezzeg nappal…. Sétálgattam, nézelődtem, megkerestem a Rafinába induló busz menetrendjét, és főleg az indulása helyét, hisz nagyon nagy az a reptér, meglehetősen sok, és különböző rendeltetésű busz indul, és a tájékoztatás nem éppen utas-barát. A csarnokban üldögélve felfigyeltem a bőrönd-kihordó futószalagon magányosan köröző elegáns piros bőröndre. A szinte üres érkezési csarnokban csak az az egy futószalag körözött rendületlenül, rajta egy igen márkásnak tűnő nagy piros bőrönd, ami el-eltűnt a poggyászraktárban, majd fél perc múlva újra előbújt, és megtette az újabb körét, várva, hogy valaki végre levegye onnan. Kíváncsiságból megnéztem a felette levő képernyőt, a jó négy órával korábban Santoriniről érkező gép hozta az árván maradt koffert. Most vagy elfelejtkezett a nagy sietségben a gazdája érkezéskor róla, vagy a feladáskor nem ide szánta, tehát elkeveredett. Mindkét variáció igen kínos.

    4.45-kor indult a busz a Pireusz utáni második legnagyobb Athénhez közeli kikötőbe, ahonnan főleg a Kikládokra, és az Égei-tengeri szigetekre indulnak kompok, vagy nagy sebességű Jet-hajók. Ez közelebb is van a repülőtérhez, mint Pireusz, a busz kb. 30 perc alatt ér át. Szép lassan gyülekeztek is a korai utasok. Sok karikatúra jutott eszembe, illetve elevenedett meg azzal a három húsz év körüli valamilyen angolszász országból érkező lánnyal, akik szintén egy fél órával korábban érkeztek hatalmas hátizsákokkal. Ledobták a zsákokat, előkaptak egy-egy okostelefont, háromszögben hátat fordítottak egymásnak, és a hátralevő félórát elszánt nyomkodással töltötték, úgy, hogy egyetlen szót nem szóltak egymáshoz. Bár az is felmerült bennem, lehet hogy egymással folytatnak konferencia hívást. Mindenesetre, elég jellemző kép volt.

    Aztán jött a busz, 4€u a menetjegy, és fél óra múlva a kikötőben voltunk, 10 méterre a víztől. Újra tenger! Langyos hajnal volt, még sötét, közepes szél hozta a partra a tenger sós illatát, mit mondjak! Már hiányzott! Ott álltam egy jó öt percet, és szívtam magamba. Egy menetjegyiroda volt nyitva, kicsi sorbaállás után megvettem a jegyet, 19 €u Androsz szigetéig, ami az első „megálló” volt, a hajó amúgy Mykonosra tartott. Másik hárommal egyetemben, ugyanis szinte öt perc különbséggel négy hajó indul ugyanabba a viszonylatba, ugyanazon az útvonalon. És mind a négy szinte tele volt. Itt új hajótársaságokkal sikerült megismerkednem. Az előző úton más felöl közelítettem meg Naxost, és főleg a Blue Star járataival, egyszer Syros-Naxos viszonylatban a Nel Lines hajójával, ami messze a legolcsóbb volt. (Itt csak zárójelben annyit, hogy azért a görög válságnak apró észrevehető jelei vannak, egyik pl. az, hogy a Nel Lines megszűnt létezni. Ezt már otthon észrevettem, mikor a neten kerestem a csatlakozásokat, és a megközelítési lehetőségeket, a Nel honlapján az fogadott, hogy a társaság bizonytalan ideig nem indít járatokat.) Volt viszont a piros „egyenruhás” Fast Ferries, a kék Golden Star Ferries, a zöld Super Jets, aztán a fehér óriás, a Seajets, és még Mykonoson találkoztam egy-kettővel.

    Én a 7.25-kor induló első pirosra váltottam jegyet. Mivel még volt bő két óra, sötét is volt a nézelődéshez, bementem a váróba, és más utastársaimhoz hasonlóan én is foglaltam egy padot, végigdőltem rajta, és szerintem elég rövid idő alatt el is szundítottam. Pirkadatkor, fél 7 után az élénkülő forgalomra ébredtem, ekkor már szét lehetett nézni. Viszonylag kicsi a kikötő, ahhoz képest igen nagy forgalmat bonyolít le, tehát értelemszerűen kaotikus volt a reggeli forgalom. Mindenki dudált, a kávézók nyitottak, és nyelték a reggeli indítótápra vágyókat, a közben kinyitott másik öt menetjegyiroda alkalmazottjai az üzlet előtt állva, egymást túlordítva kínálták utolsó eladó jegyeiket, a szűk rakparton hatalmas buszok, és kamionok centizték egymást, és a nagyszámú behajózni kívánó személyautót, hogy ők is felférjenek, szóval, olyan igazi….

    Telt házzal indultunk, a korán beszállók nagyvonalúan végigfeküdtek a padokon, és édesdeden aludtak, úgyhogy nem volt egyszerű ülőhelyet találni. Igazából nem is vadásztam, leraktam (végre) a nehéz hátizsákot, és fényképezőgéppel a kézben bebarangoltam a hajót, nézelődtem, fényképeztem. Nem féltem, hogy elviszik, részint mert dögnehéz, részint Androszig úgyse tudna kiszállni vele. Két óra tíz perc múlva pedig kikötöttünk. Addigra már az a hajnali frissítő szél is teljesen elült, a felhőtlen égről gyilkosan tűzött a nap, én pedig még mindig a hosszúnadrágos-kabátos úti cuccban voltam. Ahogy kiszálltam, ott melegében (szó szerint), a kikötő egy csendes kis parkos zugába félrehúzódtam, és átöltöztem nyáriba, illetve átcsomagoltam az egész hátizsákot. Fél 11 volt, aznap még nem ettem, nem ittam.

    Androsz, ez a 40 km hosszú, 15 km széles sziget, a maga alig több mint 9000 lakójával a Kikládok második legnagyobb szigete Naxos után. Ettől függetlenül nem egy igazán felkapott turista célpont. Az útikönyvek szerint is inkább az Athéniak kedvenc kirándulóhelye, köszönhetően közelségének. És hogy tényleg az, azt mutatja a reggel ide induló négy hajó. Pedig szeptember elseje volt, kedd, tulajdonképpen az idény vége. Az ovális sziget hegyekkel tarkított, nagyrészt közvetlen a tengerbe szakadó sziklás partfallal. A kisszámú homokos partú strand is a parttól 1-2 méterre már sziklás medrű, ami mindig magában rejti a tengeri sün veszélyét. Tehát nem pont strandolni járnak ide az emberek. A Wiki ajánlása szerint a sziget a „nagy-gyalogos túrák szigete”. És valóban, elég sok kitáblázott kirándulóúttal, a hegyekbe kapaszkodó kitaposott gyalogösvénnyel találkoztam. Én is elhatároztam, hogy majd nagy gyalogos kirándulásokat, hegymászásokat teszek az ide tervezett 6 nap alatt, sőt, tervbe volt véve, hogy elgyalogolok a fővárosba is. A terv szép volt, de nem mozdulatlan levegőjű kánikulában, 11-es UV faktorral tűző napban, nem 20 kg. poggyásszal, és nem 63.-ik évesen. Szóval, még akkor kedden letettem róla. Hiányzott a bicikli….

    Androsz azon kevés szigetek egyike, ahol nem a fővárosban van a nagy kikötő. A sziget másik, Athénhoz közelebb eső, és az útvonalba jobban passzoló kisvárosban, Gavrio-ban köt ki az összes nagy hajó. Nem mentem át a fővárosba, így nem tudom, hogy esetleg más, földrajzi oka is van-e ennek. Nem mentem át végül, amit azért sajnálok, de Androsz-City, vagy Chora, 35 km.-re van Gavriotól, kanyargós hegyi utakon kell megközelíteni. Busszal lehet megtenni a bő egy órás utat, amik minden hajó érkezése után indulnak, de buszjegy 8-8 €u, tehát oda-vissza 16. Ez pedig nem fért bele a keretbe.

    Az első teendőm tehát egy élelmiszerbolt, és egy pékség keresése volt, enni, és inni kellett! A boltban ásványvizet vettem, kenyér nem volt, nem árultak, mivel pár házzal odébb ott volt két nagy pékség. Nagyjából szétnéztem, az első benyomás egy 10-15%-os áremelkedés volt a tavaszi viszonyokhoz képest.  A pékségben bejött az, amire bármiben fogadtam volna otthon, a szabvány 45 dekás, legegyszerűbb, és egységáras (hatósági áras?) kenyér ára, ami bárhol vesszük meg a tavaszi 90 centről 1 €u-ra emelkedett. Ez jelenti azt, hogy 1 kg kenyér ára most 700 Ft körül van, és ez a „legmezeibb” kenyér, a jobb fajták, magosak, stb. ennek a duplája, vagy több.

    Leültem egy árnyas padra, ettem, ittam, egy kis erőt gyűjtöttem, és elindultam táborhelyet keresni. Itt nem annyira jött be, ami Naxosban tavaly, hogy a Google-Earth közeli felvételein még otthon szinte méterre pontosan kinéztem, hogy na, itt fogok táborozni. Itt csak vízbe szakadó sziklákat láttam a városon kívül. Egyedül az irány volt meg, hogy merre induljak, aztán majd lesz valahogy. Az út rögtön kapaszkodni kezdett, persze én is. Pár száz méter után már izzadságban fürödtem, és majd kiköptem a tüdőm. Az út széle tele volt embermagasságú cserjékkel, gyönyörű virágos bokrokkal, érő és bőven termő fügefákkal, de árnyat adó fa sehol. Jó egy km.-re egy apró, nagy kavicsokkal borított partú kis strand bújt meg a sziklák között, a fölé magasodó szikla, és a partfalnál levő pár bokor nyújtott egy kis árnyat. Pár ember heverészett, vagy ült kempingszékben az árnyákban. Rögtön levágtam én is, behúzódtam az árnyékba, félmeztelenre vetkőztem, (felülről) magam alá terítettem jobb híján a kabátomat, fejem alá a hátizsák, és már aludtam is. Négy óra körül ébredtem, kábán, folyt rólam a víz, szomjas voltam, (persze az üveg víz már rég elfogyott) kicsit jobban szétnéztem. Az egyik szomszédos, eldugott kis beugróban tényleg csak egy sátornyi puha homokú hely, ahol mikor jöttem, fentről láttam, hogy egy pár napozott. (A következő napokban sokan bosszúsan botlottak a sátramba, mikor ide akartak elbújni, de sajnos, akkorra már foglalt volt.) Szóval gyorsan összekaptam a szerelést, és sátrat vertem. A víz ott volt szemben a bejáratommal öt méterre, a strandról nem lehetett belátni, egyedül a fölötte húzódó gyalogútról. Ideálisnak lehetett volna mondani, egy hátránya volt, hogy napkeltétől napnyugtáig tűzött rá a Nap. Egyszerűen napközben nem lehetett bent lenni.

    Ekkor már szinte nyálam sem volt, olyan szomjas voltam, tehát a következő feladat, visszagyalogolni a városba vízért. Megbízom az emberekben, de azért a fontos dolgaimat nem mertem őrizetlenül a sátorban hagyni. A következő öt napban sem. Ami azt jelentette, hogy minden kimozdulásom a hátizsákkal a hátamon történt, benne a legfontosabbak, laptop, tablet, fényképezőgép, elektronika, telefon, a hasamon pedig a „hasitasiban” az iratok, pénz. Nem túl kényelmes. Útközben éberen nézelődtem, két létfontosságú dolgot kerestem, elsősorban ivóvíz csapot, másodsorban elérhető utcai áramforrást.(A napelemem is hiányzott.) Nem találtam. Esteledett, az árnyas teraszokon sokan bújtak meg egy hideg italra, meg lassan a vacsoraidő is közeledett. A boltban most három üveg másfél literes ásványvizet vettem, szerencsére a 25 cent/üveg ár elég barátságosnak tűnt, bár jó lett volna ezt is kivédeni. Mindenesetre aznapra, és következő nap estéig el voltam látva vízzel.

    Visszaútban végig nassoltam az utat, az út menti fügefák, bokrok roskadásig voltak éppen jó érettségi állapotban levő gyümölccsel. A strand kiürült erős szürkület volt, én pedig egy hatalmasat fürödtem a langyos, és rezzenéstelenül nyugodt tengerben. Vacsorára még elfogyott a maradék kenyér, és bevackoltam magam az első sátras éjszakára. Nagyon fáradt voltam, de azért nehezen sikerült álomba merülnöm. A szűkre szabott poggyászkeretnek köszönhetően természetesen semmi derékaljam, matracom, de még egy árva polifoam-om sem volt. Egyedül a kabátomat tudtam magam alá teríteni, ami viszont meglehetősen vékony volt és kicsi. Apránként, a helyezkedések közben kiderült az is, hogy a selymes homok, amire a sátrat állítottam, bizony kellemetlen meglepetéseket is rejt, különböző nagyságú kövek, kavicsok képében. Szóval, a sátorhelyem, és maga az éjszaka is messze járt a kényelmestől.

    Másnap reggel 8 körül ébredtem, még egyedül voltam, és a napot, ébresztőként megint egy kiadós úszással kezdtem. A kicsi, és kezdetleges szabad strandnak megvolt az a hátránya is, hogy zuhanyozó természetesen nem volt. Így a napi tisztálkodásomat, amit lehet nevezni kellemes lubickolásnak is, a sós tengervízben végeztem, és ez így is maradt 11 napon keresztül, egész a következő péntekig, addig a napig, míg meg nem érkeztem Naxosra. A szigeteken általában is komoly probléma az ivóvíz, főleg nyáron, amikor gyakorlatilag bő 5 hónapig egy csepp eső sem esik, a hegyekből a tengerhez tartó kis patakok, folyócskák mind kiszáradnak. Egyetlen üdítő kivétel Naxos, ahol a gránit talapzatnak, és az alatta rejlő víztartó rétegnek köszönhetően a legnagyobb a felszín-közeli víztartalék, így arra a „luxusra” is telik, hogy a strandokon végig zuhanyozók vannak, amik ugyanazt az ivóvizet adják, mint pl.a főváros ivóvízhálózata. Igazából az állandó táborhelyem kiválasztásában ennek is nagy szerepe volt, egy-két kínos szituációban korábbi útjaimon megtanultam, hogy milyen fontos is a víz.

    Visszatérve Androszra. Fürdés után újra fel-hátizsákoltam, és irány a 1 ½ km-re fekvő városka. (Persze nagyvonalúság ezeket a kis településeket városnak nevezni, hisz jellemzően a szigetek összlakossága 9-10 ezer körül mozog, ami egy nagyobb magyar falunak megfelelő. Gavria állandó lakossága is pár száz fő lehet, igaz, ezt azért a turizmus az év nagy részében több ezresre duzzasztja.) Megint tikkasztó hőség volt, szél sem rezdült, a patika hőmérője 10-kor már 37 fokot mutatott. Kicsit másfelé kerültem, megláttam egy Tourist-info irodát, megnéztem közelebbről. És mit találtam mellette? Egy konténer-szerű doboz, az iroda felöli oldalán egy dobozszerű bemélyedés, a falon pénzbedobó nyílás, tájékoztató, árjegyzék, és a bemélyedés felső részén egy csap. Ivóvíz automata! Az árjegyzék szerint egy liter 5 cent, részletesen leírta, hogy pénzbedobás után a zöld gombot megnyomva elindul a víz, a pirossal pedig meglehet állítani. Míg ezt olvasgattam, jött egy hölgy, kérdezte, hogy szabad-e, a csap alá rakta a nagy, ötliteres flakont, megnyomta a zöld gombot, és jött a víz. Ingyen. Tehát ez azt jelentette, hogy az eredeti szándék szerint pénzért adta volna a vizet, de nagyvonalúan ezt a funkciót a városka vezetése kikapcsolta, vagy pedig egyszerűen meghackelték a rendszert. Lényeg az, hogy vízlelőhely már van. Üres flakont nem hoztam, így most még maradt a bolt, vettem 2 ásványvizet, így a sátorban levű üressel másnap reggelre lesz 3 üres üvegem, 4,5 liter kapacitással, azt a reggeli kenyérvásárláskor feltöltve fedezi a napi szükségletemet.

    Megvettem a pékségben a kenyeret, és visszasétáltam a táborhelyre. Ezzel gyakorlatilag le is írtam, hogy hogy teltek a következő, itt töltött napok. Reggel úszás, beszerző körút, napközben a strand és a víz, este 5-kor, mikor már szinte felforrtam a napon, függetlenül a folyamatos fürdéstől megint besétáltam, akkor már csak úgy nézelődni, és mivel találtam szabad wifit, egy kicsit netezni, aztán félsötétben vissza, még egy fürdés, majd egy kényelmetlen alvás. Egyszer, dél körül átsétáltam a kb. 2 km-re fekvő nagyobb strandra, de az sem nyújtott többet, legfeljebb a  sok száz kirakott, és napi 5 €u-ért bérelhető napágy-napernyő formájában. Zuhany itt sem volt, viszont mire a déli árnyéktalan napon legyalogoltam a 4 km-t, egy jó nagy kapaszkodóval, megint sikerült a hőguta szélére sodródnom.

    Szombaton, 5.-én megvettem a következő kompjegyet, Mykonosra, hétfő reggeli indulással, és megint a Fastferries járatára. Ez újabb 15 €u-t vett ki a költségvetésből. Délutánra ekkor már lemerült a még otthon feltöltött laptop, így még figyelmesebben néztem a falakat az esti szokásos séta alkalmával, és aki keres, az talál! Az egyik motorkölcsönző előtt egy asztal két székkel. Az asztalon egy otthagyott iPhone, a kivezetett dupla konnektorban töltőre téve. Az üzlet nyitva volt, bár nem volt bent senki. Szemesnek áll a világ, (vagy szemtelennek?) alapon én is rácsatlakoztam, és leültem az egyik székre, őriztem az üres üzletet, meg a márkás telót. Jó fél óra múlva robogott be egy kismotoron egy láthatóan helybéli, és beügetett az üzletbe, beült az íróasztal mögé. Így rájöttem, hogy vagy tulaj, vagy alkalmazott, tehát illett utólagos engedélyét kérni, amire csak legyintett egyet, mondván persze, semmi probléma, csak nyugodtan. Így szűk 2 óra alatt ismét púposra volt töltve a laptop akkumulátora. Újabb 5 napra elég.

    Hétfőn reggelre beállítottam a telefont 7 órára, de előtte 5 perccel fent voltam. Úszás, majd sátorbontás, pakolás következett. A befelé vezető séta közben sem lett könnyebb a hátizsák, sőt, mivel most már a kabátot, és a hosszú nadrágot is belepréseltem, talán még nehezebb is lett. Megvettem a napi kenyeremet a pékségben, ahol már ismerősként üdvözöltek, és kérés nélkül csomagolták a szokásos, szezámmaggal bőven meghintett, még meleg, és mellesleg tényleg nagyon finom kenyeret. (Nem akarom most itt levezetni a tervezett költségvetésemet, lényeg az, hogy az aktuális nyugdíjam számlámra érkezéséig, tehát 11.-ig  csak a napi egy, 45 dekás kenyérre futotta, a maga napi egy €u-val. Ezt osztottam be 3x-ra, reggeli, ebéd vacsora. Ebben kénytelen voltam fegyelmezett lenni, máskülönben borul minden. Váratlan dolgok még így is jöhetnek, mint ahogy Mykonoson jöttek is.) Elbúcsúztam, pár szót beszéltünk, korán lévén még nem volt senki. Ekkor merült fel, hogy honnan is jöttem, és ekkor derült ki, hogy a kiszolgáló hölgy pedig bolgár, csak idénymunkás itt a pékségben.

    Menetrend szerint befutott a hajó, a ki-be szállás hatalmas zűrzavara, sokan jöttek, sokan indultak tovább. Jellemzően a hajó személyzete, és persze a minden kikötésnél kint levő 6-8 fős kikötői rendőrség elég agresszíven sürgeti a ki és beszállást, hogy minél gyorsabban tudjon a hajó tovább indulni. Valahol érthető is, hiszen valamiért úgy van megoldva, hogy három nagy csoportban, reggel, délben és este mindig 4-5, néha 6 nagy hajó köt ki mindkét irányba haladva, fél órán belül a szűk kis kikötőben. Így fordulhat elő az a mulatságos eset, amit egyik este figyeltem meg. A hajó kikötött, zsúfolt kapkodás, özönlöttek az emberek, járművek ki-be, dudálás, a rendőrök sípjai fülsértően és folyamatosan szólnak. Kész minden, eloldják a köteleket, horgony fel, hosszú kürtszó, és a hajó kifut. Ám jó 100 méterre egyszer csak megtorpan, rövid ácsorgás, majd rükverc, visszatolat a falhoz. Kiszálló rámpa újra leengedve, és egy apuka, kézen fogva a pár éves kisfiát, még a dokkolás előtt kiugrik a partra. Lekésték a kiszállást. Intett, a hajókürt újra felbőgött, és most már teljes gőzzel elhúztak Rafina irányába.

    Kb. 15 perc alatt mi is kifutottunk, irány Mykonos. A hajó 3/4 házas volt, az utasok főleg a kondicionált fedélközbe húzódtak. Villámgyors terepszemle után sikerült egy ablak melletti helyet találnom, két fotel, köztük asztal, de ami a krém volt, a lábamnál két konnektor! Rögtön felraktam a laptopot, bár abból kevés hiányzott, viszont a tablet szinte teljesen üres volt. Aztán ott hagytam őket, a székre felraktam a hátizsákom, jelezve, hogy foglalt, és ezt a hajót is felderítettem. Két és fél órás út volt, jó darabig Androsz kihalt, kopár, szárazra égett sziklás partja mellett haladtunk. Az északi részről indultunk, és ugye a sziget 40 km hosszú. Rövid ideig nyílt tenger, majd ugyanaz a kép, csupasz sziklák, és közeledtünk Tinos fővárosának kikötője felé. Itt egy negyed órára megint megálltunk, pár ember szállt csak ki-be, szintén nem egy felkapott hely. Biztos nem sokat lendít a népszerűségén és látogatottságán, hogy innen már látótávolságra, és mint kiderült 20 perc hajóútra van a nagy sztár, Mykonos. Amúgy a sziget nem is túl nagy, egy majdnem szabályos, kb. 14 km átmérőjű viszonylag lapos terület, összesen 8600 körüli lakossal. A városka, ahol kikötöttünk, takaros helynek tűnt, egy-két meglepően nagy, Velencét idéző épülettel a pálmák közt. A parti sétányon a szokásos üzletek, tavernák, kávéházak, ebben az időben még persze meglehetősen néptelen teraszokkal.

    Horgonyt fel, és már mondta is a hangosbemondó, hogy közeledik a végállomás. 2014-ig a fővárosban, a város központjában levő kikötőben, pontosabban a mostanra Old Port-á, öreg kikötővé leminősített öböl mólóinál értek partot a hajók. Többször elnéztem a helyet, elgondoltam, hogy milyen lehetett ez a forgalom, ezen a helyen, és nem csodálkoztam, hogy végül rákényszerültek egy új,  New Port néven futó kikötő építésére. A feliratok szerint 2007-ben kezdték meg egyidejűleg az új építését, illetve a régi rekonstrukcióját, és végül 2014-ben adták át a forgalomnak. A várostól szűk 3 km-re levő öbölben egy komoly kis mesterséges szigetet építettek, és e sziget köré telepítették a sokállásos nagyhajó mólókat, és egy yacht kikötőt. Egy kétsávos bekötőút, ami egy körforgalomba torkollik, annyi az összes köldökzsinór a szárazfölddel. Persze az egész létesítmény még soká lesz kész, a szigeti része már teljesen fogadó képes, azonban a szárazföldi részen még nagyon sok félig kész, vagy épp hogy elkezdett építkezés zajlik. Éppúgy hátra van még az út, és a gyalogos járda megépítése, most egy hevenyészett műanyaghálóval lekerített, poros sávon lehet bebotorkálni a városba.

    Persze ezt a módot inkább csak a magamfajta, hátizsákos turisták választják, hisz a kikötéskor már ott várakozott vagy 10 busz, ami a városba, és másik 30, ami a különböző szállodákba transzferálják az érkező vendégeket. Ezen kívül a vízen is be lehet menni a közvetlen központba, a parti sétányhoz apró vízibuszok szállítják folyamatosan az érkező, vagy épp az elutazni készülő vendégeket. Mindkét szállítási mód 2-2 €u, én inkább gyalog vágtam neki. Kicsit reménytelenül, mert egy ilyen érkezés, illetve megtelepülés legsarkalatosabb pontja mindig a táborhely keresés. És itt, első látásra, ez belátható távolságon belül reménytelennek tűnt. Részint a víztől szinte azonnal meredek domboldalakba szaladt fel a part, olyan szerkezettel, ahol még két négyzetméteres sima terepet sem lehet találni, részint a teljes beépítettség, a folyamatos nyüzsgő tömeg szintén nem vadkemping-barát jelenség. Fullasztó meleg volt, annak ellenére, hogy érdekes módon, még a hajóút elején jött, és feltámadt egy nagyon erős északi szél, amit betudtam a nyílt tengernek, de ami itt a parton is tovább fújt. De nem hűtött, nem frissített.

    A szűk, 1-1 sávos, s így rendkívül forgalmas út gyorsan felkapaszkodott a domboldalban futó szerpentinné, és ez próbálta levezetni a teljes busz, személyautó, rengeteg motor, robogó és quad  forgalmát, na és persze a számtalan gyalogosét, esetleg napi penzumát lefutó kocogóét. Nem volt egyszerű! Főleg mikor két busz találkozott, esetleg épp egy gyalogos mellett, akkor úgy kellett kiállni a szegélyre, hogy alattam a 30 méteres mélység, majd a tenger sziklás partja. Félúton egy ilyen mélység alján egy szélesebb, strandnak kinéző homokpad húzódott, amit középen egy nagy, mélyen benyúló függőleges szikla vágott ketté, és odalent páran napoztak. Akárhogy pásztáztam végig a partot, lejárót nem láttam, pedig a strandolók valahogy lejutottak oda. És ahogy tovább mentem, a nagy szikla takarásából előbukkant egy poros, meredeken lefelé zuhanó, talán fél méteresre kitaposott kis csapás, ami a partra vezetett. Leereszkedtem, és valóban, egy nagyon kellemes kis strand volt. Egyetlen baja volt, hogy árnyékra, épp a fekvése miatt itt sem nagyon volt kilátás, akkor, fél 1-kor egy pont volt takarásban, a meredek szikla mellett, de ott is egy pár nyújtózott a hűvösben.

    Megint rendesen kivoltam, a fejem alá raktam a hátizsákot, és elnyúltam a homokban, persze a napon. Gondolkodtam, hogyan tovább? Egy üveg vizet hoztam magammal, ami természetesen addigra, még a hajón elfogyott. A reggeli kenyerem megvolt, de víz nélkül, sőt, nyál nélkül nem sok kedvem volt enni. Beljebb nem volt értelme menni, ott már tényleg a part menti luxus szállók, és főleg, maga a zsúfolt város következett. A városon átmenni, és a bizonytalan túloldalán keresni helyet egyrészt zsákbamacska, másrészt nem akartam nagyon a kikötőtől sem eltávolodni, hisz öt nap múlva tovább is kell menni. Ekkor gyorsan megoldódott a dilemmám, a pár az árnyékból összeszedelőzködött, én meg villámgyorsan felállítottam a sátrat a felszabadult helyen, szorosan a sziklafal takarásába, hogy minél tovább árnyékban legyek. Ezzel eldőlt a táborhely kérdése. A hűvösben szusszantam egy félórát, zárt ajtók mögött, majd mire újra kinéztem, elég szépen benépesült a kis strand. Szomjas voltam, tehát irány a város.

    Mykonos talán a Kikládok leghíresebb, de mindenképp legfelkapottabb szigete. Viszonylag kicsi földdarab, 10x15 km-es a legnagyobb kiterjedése, területe is csak 105 km2, lakósainak száma alig haladja meg a 10 ezret. A fővárosban, Mykonos town-ban 6 ezer ember él, de nyáron folyamatosan több tízezren népesítik be a zsúfolt utcákat. Felkapott éjszakai élete miatt, ami főleg a lejjebb fekvő, világhírű Paradiso Beach-en zajlik, és az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy ez számit a „mások”, a homoszexuálisok paradicsomának is. ( És valóban, - a legkisebb előítélet, vagy felhang nélkül mondom – először megdöbbentem azon, hogy egyáltalán az ott megforduló népességre kivetítve ennyi meleg pár létezik. És lehet, hogy ez a női nemnél nem tűnt fel, de 95%-uk férfi pár volt. Semmi kifogásom ellene, mindenkinek magánügye, és egyéni indíttatása, bár azt elsőre kicsit visszataszítónak találtam, mikor a tömegben, a gyerekekkel is zsúfolt utcán, hivalkodóan, talán polgárpukkasztásként, két férfi megállva önfeledt csókolódzásba merült. Hagy szokja a gyerek? Egyik barátom mondása jutott eszembe, aki a témával kapcsolatban mondta még otthon: „Ameddig kötelezővé nem teszik, bánja a fene, kit érdekel mit csinálnak!” )

    Beérve az első boltban vettem egy üveg vizet, és rögtön figyelmeztető volt, hogy amit Androszon 25 centért vettem, az itt 1 €u volt. Négyszeres ár. Bár később kitapasztaltam, hogy azért van olcsóbb is. Csalóka, és kicsit csapda is, hogy a városban csak apró kis Marketek vannak, ahol a megszokott, máshol előforduló árakat bőven másféllel meg kell szorozni. Egy eldugott A-B Marketet találtam nagy nehezen, ez egy viszonylag olcsó bolthálózat, és meglepő módon itt találtam szénsavas ásványvizet, ami Görögországban meglehetősen ritkaság számba megy, jéghidegen, és 55 centért. Rögtön vettem is kettőt, hisz üres PET-palackra itt is szükségem lesz. A parton meg is találtam az egyetlen ivóvíz kifolyót, tehát az esti sétáknál már volt honnan vinni a másnapi ivóvizet.

Egy reklám-táblán láttam, hogy a sziget legolcsóbb hipermarketja a repülőtér mellett van, de azért annyira nem voltam rá kíváncsi, hogy odáig kigyalogoljak. A Chorának van egy durván 1 km2-es magja, az Óváros. Ez a régi kikötő köré épült, zegzugos kis utcákból, sikátorokból, több tíz, esetleg száz éves épületekből, templomokból álló rész az igazi látványosság. Ezt a kis mesebirodalmat határolja nagyrészt a félköríves kikötő, aminek a vize a jól megtervezett mólórendszernek köszönhetően mindig nyugodt és tükörsima, feljebb az ikonikus, a sziget jelképének is számító szélmalomsor, majd, már a környező dombokon futó, az Óvárost elkerülő út. Az egész városrészbe behajtani tilos, illetve csak engedéllyel, a pici áruszállítók, és a rakpartra a taxik, illetve az ott lakók jöhetnek be. A szűk kis utcácskákba egyébként sem férne be szinte semmi, a szállítás is legnagyobbrészt háromkerekű kis Piaggio-kal történik.

    Természetesen minden hófehér, minden nyílászáró kék, a legkisebb helyen is virágerdő, az úttest mindenütt mozaikkövekkel van kirakva, és a kövek közti fugák mindenütt fehérre kifestve. Tényleg egy csoda az egész! Elég jól tájékozódom, de megmondom őszintén, itt volt, hogy fogalmam sem volt merre járok. Természetesen rendszer nincs az utcákban, olyan labirintusként futnak a talán 2 méter széles kis sikátorok, mintha tényleg rejtvény gyanánt építették volna így. Egy kis dombon ott sorakozik az öt szélmalom. Egyben van egy kis múzeum, a másik négy gyönyörűen felújítva, de magántulajdon, ez pedig harsányan kiírva a belépni tilossal egyetemben. Nem lehetett olcsó. Egy hatodikat épp most újít fel a gazdája, de a környezete már annak is nagy kőkerítéssel le van zárva. A malmok tövében, a vízbe, a víz fölé nyúlva pedig a Kis-Velence negyed, egy láthatóan többszáz éves, valóban tipikus Velencei stílusban épült házacskákból álló, mindössze kétutcás kakukktojás. Annak számít, hiszen itt minden ház élénk színekben pompázik. A tenger mellett, fölött hangulatos és mindig zsúfolt teraszok etetik-itatják a fáradt (és pénzes) turistákat.

    A többnyire két, legfeljebb háromszintes házak földszinti, utcára néző része mindenhol üzletnek, tavernának, kávézónak ad otthont. Külön utcája van az ékszerészeknek, az ajándéktárgyaknak, a festményeknek, a divatárunak, stb. Az árak igazodnak a vevőkörhöz. A parti sétányt két menetjegyiroda kivételével végig éttermek illetve azok teraszai keretezik. Rengeteg hely van, tényleg elképesztően sok azon a pár száz méteren, de vacsoraidőben mindig és mindenütt sorban kellett állni szabad asztalért. Az éttermi árakról azt hiszem ezek után könnyű fogalmat alkotni. Csak példaként mondom, hogy az egyik parti taverna árlapját néztem nagyvonalakban végig, egy kétszemélyes friss tengeri halból készült tál pl. 120€u, vagyis jó 38 ezer Ft volt. Persze, ez csak nekem tűnik drágának, fogyott ott ez is, a friss homár is, meg minden finomság. Hatalmas lehet ezeknek az éttermeknek a friss hal igénye, hiszen az egész városban nincs halüzlet, ami azért meglepő, de a parton, a kikötő halászoktól sem lehet venni, pedig máshol mindenütt ez bevett szokás.

    Egy kis intermezzó a jelenben. Itt, Naxoson, a régi kis rejtett (?) zugomban írom ezeket a sorokat. Eléggé unom már a nagy forgalom adta nézelődőket, és most is idetartott egy kendővel bekötött fejű, alól tarka szoknyaszerűséget viselő félmeztelen férfi. Már épp azon gondolkodtam, hogyan fogom finoman elküldeni, mikor messziről bekiabál: Á, Mr. Böde! És tökéletesen ejtve a nevemet! Pár szót beszéltünk, merre jártam, mikor jöttem vissza, stb., majd elköszönt. De hogy ez ki lehetett, és honnan tudja, (emlékszik?) a nevemre….??? Ez örök rejtély marad! Pedig biztos az előző ciklusból. Na, ennyit az arcmemóriámról.

    Szóval, vissza, még Mykonos. Az első, nagyvonalú városvizit után már hulla fáradt voltam. A perzselő forróságban a táborhelyem felé vettem az irányt, ez jó 20 perc gyalogút a központból. Mikor visszaértem, a strandon elég sokan voltak, én becipzáraztam magam, és egy jó két órát aludtam. Arra ébredtem, hogy ömlik rólam a víz, felkeltem, egy nagy fürdés, fél óra úszkálás, és rendben voltam. Alkonyodott, fáradt voltam, de azért vonzott az esti hangulat is, csak visszasétáltam a központba. Ha lehet még nagyobb zsúfoltság, és még mesebelibb hangulat. A teraszokon gyertyák, fáklyák, hangulatvilágítás, az öböl vize visszatükrözte ezeket, a levegőben a vacsoraköltemények illata lebegett, járművek zaja, motorzúgás sehol, szóval megértettem miért is annyira felkapott ez a kis sziget. 10 óra felé még az egyetlen kifolyóról megtöltöttem az üres flakonjaimat, másnapra megvolt az innivaló. Majd a szurok-szerű sötétben vissza poroszkáltam, és amíg a meredek, és szűk kis csapáson lenavigáltam a sátramhoz, bőven megtanultam, hogy az esti sétákra mindig vigyek magammal zseblámpát.

    Az alvás azért itt is elég kényelmetlen volt az egy szál kabáton, fél nyolc körül már felébredtem. Ahogy kinéztem, velem szemben egy hatalmas óceánjáró foglalta el a kilátást. És ahogy körbenéztem, még másik három. Egy fért be az újkikötő mólójához, a többi a nyílt vízen horgonyzott le. Ezek a többnyire karibi zászló alatt futó hatalmas luxushajók aztán egész ottlétem alatt, naponta cserélődve hordták egynapos látogatásra a Földközi-tengeri körúton levő turisták tízezreit. Rákerestem a hajók neve alapján egy-kettőre, bizony ezek 4-5 utast visznek darabonként, így az általában egy konvojban futó 4-5 hajó a 20 ezres utaslétszámot kiadja. Most képzeljük el, mikor ez a tömeg elözönli még pluszba a kis Óvárost! Az új kikötőből komoly buszkaravánok transzferálták a rengeteg embert az Óváros közelébe, a kint parkoló hajókról pedig egész nap kis 150 embert befogadó bárkák ontották közvetlenül a rakpartra a tömeget. Megfigyeltem, hogy a kis belvárosi mólón, ahová az utasokat hordták, illetve vitték vissza őket a hajókra, komoly beszállító kapukat építettek ki minden alkalommal. Korlátokkal lekerített részen fegyveres, egyenruhás biztonsági szolgálat, és mindenki a kishajók közelébe csak komoly ellenőrzés után, a fényképes, a hajójára szóló utaskártya felmutatása után léphetett be. És nagyon komolyan ellenőrizték, még a pici gyerekeknél is!

    Vissza a reggelhez, én a napi kenyeremért indultam. Még mindig tartott a  diéta, hisz a nyugdíj csak 11.-én volt esedékes, és ekkor még csak nyolcadikát írtunk. (Villanásnyira jutott csak eszembe, hogy egy évvel korábban ekkor még elég rossz állapotban, egy komoly műtét után a korházi ágyat nyomtan otthon. Ahhoz képest, elég tartalmas egy év van mögöttem….) Érkezéskor még kilestem magamnak egy, az Új-kikötő melletti szupermarketet, oda sétáltam el. 45 dekás, még meleg, szezámmaggal bőven megszórt illatos kenyér, 1 €u-ért! Szegényen is szép lehet az élet! Visszaértem, megreggeliztem, úsztam egy hatalmasat, még egyedül, az itteni emberek nem korán kelők. Meglepődve vettem észre magamon, hogy az otthon, indulás előtt már meglehetősen zavaró derék, és vállízületi fájdalmaim eltűntek. Pedig éjszakánként már nem tudtam, melyik oldalamra is feküdjek, annyira fájt mindkettő. Ugyanígy a kezem középső ujjainak un. (orvosok nevezték így) pattanó ujj nevű, középső ízületi fájó tünete is megszűnt. Az úszás, a tengervíz? Nem tudom, de jó érzés.

    11 körül felcuccoltam, az értékeket mindig vittem, és irány a város. A parti menetjegy irodáknál elkezdtem nézegetni a menetrendeket Naxos felé, és bizony elég kellemetlen meglepetés ért. Még otthon kinéztem, hogy a Blue Star hajója 15 €u-ért áthoz Mykonosról, még az indulási idejét is tudtam. Itt, a kitett menetrendben nem szerepelt, Naxos irányába csak a napi három gyorsjáratú Jet volt kitéve. Bementem, megkérdeztem, ahol felvilágosítottak, hogy a Kék Csillag csak szept. 6.-ig, azaz az elmúlt vasárnapig járt. Igen ám, de a Jetek jegyárai közül a legolcsóbb is 29.50 volt, pont duplája, mint amit én terveztem. Ez nagyon rosszul esett. Félreraktam a 15 €u-t, hogy ha hamarabb ráunok Mykonosra, vagy egyáltalán nem megy a táborozás, akkor hamarabb átjövök. Ez, így lehetetlenné vált, mindenképp meg kellett várnom a nyugdíj kártyára érkezését, a péntek reggelt.

    A sétában már csak ismételtem az előző napot, jártam a kis utcákat, nézelődtem, néha beültem egy árnyas zugba, figyeltem az embereket, fényképeztem.  1-2 óra körül visszabicegtem a sátorhoz, megettem a kenyér ebédre eső részét, majd egy kis sátras szieszta következett. Bicegést írtam, mert ekkorra már nagyon fájt a lábam. A szandál, amiben jöttem, még az Izlandot is kiszolgált, és azóta is használt több mint két éves darab volt, benne sokszáz legyalogolt kilométerrel. Tulajdonképpen jól bírja, csak a belső, a talpam felöli bőrborítás szakadozott és gyűrődött fel, és ez az elmúlt napokban csendes alattomossággal feltörte mindkét lábamat. A jobb lábamon a nagyujjon, a balon pedig a második- és harmadik közt keletkezett hatalmas vízhólyag, amiből lett vérhólyag, ami aztán kifakadt, és lett belőle nyílt seb. Ezzel azóta is, tehát egy jó hete kínlódok, itt Naxoson talán jobban tudom kezelni, van egy kis sebkrémem is, bár a kötszer elfogyott. Mindenesetre már ott is, és azóta is nagyon fáj, lépni alig bírtam. A szakadozott talprész kitéptem, most aránylag sima az alatta levő rész, de azért minden lépésnél irritálja a sebet. Na meg a reggeli úszásokkor a tengervíz…. De legalább fertőtleníti.

    Délutánonként egy kis fürdés a Mykonosi strandon, este hét körül pedig séta az óvárosban. Ez lett a menetrend aztán a még hátralevő két napon, ebben sok változás már nem lett. A sok pénzes ember, a sok turista persze vonzza az ebből élősködni akarókat is. Kérdezték közben többen otthonról, hogy migránsokkal találkoztam-e. Hát azokkal nem, de az otthon is nagyszámban élő, hasonló színű bőrrel született etnikumból viszont volt bőven. Rengeteg gyerekkel, azokat 10 méterenként kiültetve a kis műanyag poharukkal az utcák szélére, a tűző napra, koldulni. De ugyanígy a felnőttek is, a legkülönbözőbb trükkökkel, hangoskodva, elég agresszíven, szóval…  Aztán persze voltak a sokkal konszolidáltabb utcai mutatványosok, zenészek, ki szaxofonnal,  ki gitárral, hegedűvel, bouzukival, vagy csak egy szájharmónikával próbált szerencsét, de szinte mindegyiküknek tartozéka volt egy kutya. Némelyik beöltöztetve, kalapban, kendőben, kis ruhában, napszemüveggel, angyali türelemmel hagyták, hogy bohócot csináljanak belőlük pár plusz euró reményében. Késő este, 10 körül aztán megindultak a karavánok, robogókkal, quadokkal, vagy kocsival, már jól felhangolt fiatalok hatalmas zajjal, üvöltve indultak a Paradiso Beach felé, ahol kezdődött a disco-negyedben az éjszakai élet. Én a csendesebb irányba vettem az utat.

    Eljött a péntek, reggel 7-re megint ébresztőt állítottam, sűrű, és eléggé kiszámított szűk három óra következett. A menetjegy iroda ½ 9-kor nyitott. A hajó indult 9.45-kor, de az Új-kikötőből. A nyugdíjam mindig 7 és 8 óra közt kerül a számlámra, de otthoni idő szerint, ami itt már 8 és 9 óra. Szóval sátorbontás, csomagolás, és a dög-nehéz hátizsákkal irány az Óváros. Másfél km. Ott megvártam még kinyit az iroda, és imádkoztam, hogy a pénz rajta legyen a számlán. Meghallgattatott, és megvettem a jegyet. 29.50. Irány vissza az New Port, újabb 3 km, ekkor már megint pokoli melegben, fájó lépésekkel. A szupermarketben megvettem a napi kenyeret, és 9.30-kor a kikötőben voltam. Rengetegen vártak beszállásra, kicsit kételkedtem, hogy miként fogunk ennyien felférni, de helyre szóló jegyek voltak, mint a repülőkön. Mint minden nap, most is jó negyedórás késéssel futott be a hatalmas Champion Jet 2, ami így közelebbről még nagyobbnak tűnt. Ez olyan katamarán, ami autókat, buszokat is szállít, ezekívül 2 fedélzeten több mint ezer utast, és 60 km/órával hasítja a tengert. 10 perc alatt kicserélődött a tömeg, mint később kiderült, a legtöbben a végállomásra, a másik felkapott helyre Santorínire mentek. Számozott, nagyon kényelmes fotelek, 2 bár, igazi luxusmenet, a bőröndöket, nagy csomagokat nem is lehet felhozni a fedélzetre, azt a beszálláskor hatalmas tárolókban kell hagyni. Fél óra alatt átértünk Naxosra, de így még fájdalmasabb volt a tudat, hogy ezért a fél óráért vontak nekem a számlámról végülis 9300 Ft-ot.

    De, itt voltam célhoz értem. Páran kiszálltunk, és már dübörgött is tovább a hatalmas katamarán. Nagyon meleg volt, itt már nem is gondoltam a gyaloglásra Agia Annára, a támaszpontomra. Bő négy km, ez már nem fért volna bele. Megnéztem a buszt, (tudtam hogy jár) félóránként indul, a következő 10 perc múlva ment. Felszállni csak előre váltott jeggyel lehet, a közeli buszközpontban 1.70-ért vettem is egyet. A busz is tömve volt, nagyon sokan jönnek ki ide, és a közeli Plaka-ra strandolni, a Fővárosban olyan igazi strand nincsen, itt egy három km hosszú aranyhomokú part van. És tömve! Negyedóra múlva kint voltunk. A Gorgonánál szálltam le, és rögtön mellbe is vágott a hatalmas tömeg. Az előző ittlétemkor az üres part volt a megszokott, pár emberrel, a csönd és nyugalom, és csak képeken láttam azt a rémálmot, hogy a part végig ki van rakva napozóágyakkal, napernyőkkel, és mindenütt csak emberek, csak emberek. Hát, a rémálom most valóra vált. Felsétáltam a halász barátom házához a kis templomdombra, bár gondoltam, hogy így dél körül nincs itthon. Egy ismeretlen idős hölgy fogadott, mint megtudtam, az anyósa. Bemutatkoztam, mondta, hogy kint van a tengeren, majd estefelé jön csak haza. A csomagjaimat ott lepakoltam, és elindultam becserkészni a környéket, megvizsgálni a lehetőségeket.

    Beköszöntem a Gorgonába, természetesen megismertek, és úgy tűnt örömmel üdvözöltek. A kis móló tömve volt kisebb-nagyobb hajóval, kiránduló-vitorlásokkal, de ott volt a barátom által használt halászhajó is. Egy másik, fiatalabb ismerősöm a fedélzeten ülve épp hálót foltozott, Ő is nagyon megörült, mondta, hogy Konsztaninídisz most mást csinál, kirándulóhajót vezet minden nap a környékre, kapitány lett! (Mondjuk egyszemélyes a hajó, más nem is lehet, csak kapitány.) Este 6-ra saccolta a visszatérését. Addig nem sokat tudtam tenni, hisz az Ő garázsába volt mindenem. Eljöttem, megnézni a régi táborhelyemet, mennyire amortizálták le. Felemás volt az eredmény, alapjában nem túl rossz. A konyharész feletti fóliatetőt meghagyták, az ágakról a fejvédő szivacsok közül csak egyet téptek le, (de hogy azt is miért, hisz itt hagyták a földön), de persze a gusztustalan ember azért a nyomát, a szemetét itt hagyta. Tavaly is azzal kezdtem, most is, egy műanyagzacskót húztam a kezemre, és egy másikba elkezdtem összeszedni a sok wc papírt, óvszert, az üres csomagolásokat, flakonokat, üvegeket. Egy félóra alatt feltakarítottam nagyjából, a többit meg akkorra hagytam, mikor meglesz az ásóm.

    A kis bokros dűnerendszer bejáratánál örömmel láttam, hogy három mobil wc is van kirakva. Megnéztem, az otthoni hasonlókkal ellentétben patyolat tiszta, feltöltve mindennel, ahogy kell. És azóta is meggyőződtem, hogy az itt strandolók talán 5 %-a használja. A többi bejár inkább ide a bokrok közé. Nem értem, hisz alig 100 m séta még a legmesszebbi helyről is. ( Jellemzően, alig fél órája egy fiatal hölgy jött le a templomdombról, fekete fürdőruhában, a szembesütő naptól biztos elvakulva, gyorsan körülnézett, és pont itt, az én bejáratomnál tolta le a bugyiját, és guggolt le. Elköhintettem magam, és villámgyorsan összekapta magát, már nem volt időm megmutatni neki, hogy talál WC-t. Bár, affelől jött…)

     Hatra visszamentem a kikötőbe, be is futott barátom, már tudott rólam, telefonon „bejelentettek”. Az autóját, a fehér furgont nem látom sehol, nem is kérdeztem rá, egy nagy motorra pattantunk, azzal vitt a garázshoz. Úgy és ott volt minden ahogy hagytam, kibányásztam, majd a közeli benzinkútra mentem levegőért a gumikba. Már alkonyodott, csak annyi időm volt, hogy felállítsam a sátrat, az első éjszakát a tavalyi gumimatracon töltöttem, ami reggelre szerencsésen le is engedett. A szombat és a vasárnap a berendezkedéssel telt, újra életre kellett kelteni a tábort. Persze (többen kérdezték) megvolt minden, de hogy is tudott volna bármi is eltűnni? Egyedül egy öngyújtót nem találok, de vagy kidobtam, vagy valahol még eldugva hever. Most már két sátram van felállítva, a nagyban lakom, az új pedig a gardrobe-sátor, abban tárolok mindent, részint nagyobb rend van, kevesebb cucc szorul az utánfutóba, és az eső ellen is védve van minden. Bár, eső szerintem itt azóta nem esett, mióta elmentem.

     Szombaton már nem bírtam tovább, vettem egy csomag szalámit, és egy csomag brie-sajtot, és belakmároztam! A nagybevásárlás az maradt hétfőre, akkor tekertem be a városba részint ivóvízért, részint bevásárolni. Az árak általában maradtak, talán +5-10% némely dolgoknál, de pl. a kedvenc szeletelt ementálim ára csökkent. Az olívaolaj drágult, és meglepően drága minden zöldség és gyümölcs. Láttam, hogy mindenütt folyamatosan érik a citrom, csak azt nem értem, hogy akkor a boltban miért van 3 €u fölött egy kiló ára, ami ugye több mint 1000 Ft! Alapjában véve azért rosszabbra számítottam. A főzőmet javítani kellett, a sós levegő, a rozsda megtette a hatását, (amúgy mindenen) az elektromos része is, és maga a szerkezete is javításra, tisztításra szorult. De hétfő óta mindennap már meleg ebéd van, a reggeli-vacsorában is visszatértem a régi rendszerre. Két hétig nélkülöztem a kávét, (hirtelen hagytam abba, én, a napi 5-6 adagos, de érdekes módon nem fájt a fejem) hétfő óta az is van megint.

    A környéken, ahogy írtam már, még zavar a nagy tömeg, a kíváncsiság. Amit nem tudtam, mert tavaly már nem láttam, tavasszal meg még nem, hogy a mellettem levő part az végig naturista strand. Ez önmagában nem is zavarna, mert nem érdekel. Legnagyobb rész férfiak vannak, és hát bizony itt is intim férfipárok. Ami viszont zavar, annélkül hogy prűdnek érezném magam. Van ugye a strand, a tengerparti széles homoksáv. Ezt a templomdombtól, illetve az egész bokros dűnerendszertől egy magasított fajárda választja el. Rendben van, hogy meztelen fürödnek, napoznak a strandon, hisz az azért van. Azt viszont nem nagyon értem, hogy miért kell, szinte büszkén lóbálva a nagy sörhas alatt a fonnyadt férfiasságukat, mezítelenül flangálni az egész dűnerendszerben, a templomdombon, és így besétálva egész a falu határáig, nem beszélve arról, mikor hozzám indulnak befelé. Nem vagyok udvariatlan vendéglátó, de egy-kettőt már eltanácsoltam. Arról megint nem beszélve, hogy azon a sétányon, meg a dombon kisgyerekes családok, turisták sétálnak, gyönyörköd(né)nek a kilátásban. A másik, a naturistákról eddig azt tudtam, hogy rendkívülien természetbarátok, és kínosan ügyelnek a tisztaságra. Ld. Sziksós-fürdő. Na most ez hogy egyeztethető össze azzal, hogy szinte az egész dűnerendszert WC-nek használják, 50-100 méterre a higiénikus mobilwc-től. Ja, hogy oda már illene fürdőnadrágot venni? Persze, ezek csak az én „öreges”, és haszontalan morgolódásaim, de nem fogom bánni már, hogyha kicsit hűlni fog az idő, ha vége lesz ennek a fene nagy idénynek. Akkor talán majd nem kell éjszaka arra ébrednem, hogy egy meleg pár a sátramtól 10 méterre szereti egymást hatalmas zajjal, és nem kell kiszólni nekik, talán fáradjanak már egy kicsit arrébb. Mint kellett hétfő éjjel.

    Na mindegy, azért a környék, a táj még mindig gyönyörű, az atmoszféra még mindig varázslatos! Az első kényszerből napon töltött 11 nap megtette a hatását, a lábaim, és a karjaim rendesen hámlanak, úgyhogy a napozást most kicsit nem erőltetem, lesz itt még nap bőven! A hosszabb kirándulásokkal is várok, míg ritkul a tömeg, bár bezárok mindig, mindent az utánfutóba, de jobb az óvatosság. A napelemek, az akkumulátorok jók, napból van elég, sokat olvasok, esténként filmezek. Az első napok eddig a beüzemeléssel, a berendezkedéssel gyorsan teltek, túl vagyok egy nagymosáson, beálltam egy állandó napirendre. Most már jönnek a nyugodt hétköznapok.

2015. szeptember 25. péntek

    Nem nagyon számolom az időt, nem fontos, de kb. 10 nap telhetett el az első bejegyzésem óta. Ahogy ott zártam, nyugis, kellemes hétköznapok. A gyorsan telő napokban sikerült kialakítanom egy ritmust, ami még igazodik a körülményekhez, tehát az elnyúló idényhez. Mivel még mindig nagyon sokan vannak, kihasználva a kellemes, késő nyári időt, nekem is ehhez kell igazodnom. A hosszú túrák, kirándulások ideje még nem jött el, egész napra nem szívesen hagyom magára a tábort, a cuccaimat, még ha azok lakatra vannak is zárva az utánfutóban. Sok a kíváncsi ember.

     Reggelente ébredés után azonnal egy frissítő úszás a tengerben, a sátorból eléggé zombi-üzemmódban mászok elő, szükség van egy kis kondicionáló mozgásra a kellemesen friss vízben. Ilyenkor, általában 8-1/2 9 körül, még a parton sincsenek, az itt üdülők általában később fekszenek esténként, így később is kelnek. Kivétel az a pár, állandó törzsvendég, akiket szinte már a napkelte a parton talál. Ők jógával kezdik a napot. Furcsa látvány a homokban 20-30 méterenként lótusz-ülésbe, vagy gyertyába merevedett nők, férfiak látványa, mint egy-egy élethűre sikeredett homokszobor, hosszú percekig mozdulatlanságba dermedve.

     Úszás után a reggeli kávéfőzés következik, a napi négy adagos kvóta visszatért. A márkánál is maradtam, Lavazza Rossa, na nem flancból, hanem mert a hazai, és főzőben használhatatlan fajtát leszámítva ez a legolcsóbb. 3.40, nem is változott az ára tavasz óta. (1060 Ft/25 deka.) Aztán jön a reggeli. Az első bevásárláskor a „megszokott”, kétcsomagos, 80 dekás szeletelt gépsonkát vettem, ennek is igen jó az ára, 3.70/kg. (1150 Ft.) Egy reggeli az négy szelet kenyérből áll, olívás margarinnal megkenve, és rá 2 szelet sonka, félbe vágva. Mellé általában lilahagyma. Egy adag sonka 10 napig elég. Bár, mint kiderült, ez az elgondolás remek a hűvösebb „téli” hónapokban, de a mostani 25 fok feletti nyárban, hűtés nélkül a felbontott sonka sem örökéletű. 10 napig ettem, akkorra fogyott el, de az utolsó szeleteknek már nem volt az az igazi, friss zamata. Tehát most, a második dekádra már sajtot vettem, annak csökkent az ára, szeletelt Eidami, 2x50 dk, kilója 4.70. (1470 Ft.)

     Reggeli után megkávézok, kiteregetem szellőzni az ágyneműimet, majd a laptoppal a kézben besétálok a mólóhoz. A Gorgona nevű taverna lépcsőjére ülve remek wifit lehet fogni, itt elintézem az otthoni kapcsolattartást, ellenőrzöm a levelezésemet, még fényképeket is tudok felrakni. A holtidényben, az előző utamon egy másik, kódolatlan wifit használtam, az Agia Annát, (ez a falucska neve), most azonban ez nem tud netet adni, szerintem túl sokan használják, így az egy gépre eső jel használhatatlansági szintre csökken. Pedig korábban még jó 3-400 méterről is használható volt, köszönhetően a tetőantennájának. A Gorgona kódolt, de még tavaly megkaptam a kódot, ami az idényre sem változott. (a telefonszámuk….) Az étterembe még csak egyszer ültem be, érkezéskor megkértem, hogy feltölthessem a laptopomat, de még van nap, van elektromosságom, addig nem akarok visszaélni a vendégszeretetükkel. Biztos nem szólnának, de én úgy érzem, ha beülök, és használom a netjüket, az elektromosságot, akkor illik is valamit fogyasztanom. (Mint ahogy eddig mindig tettem.) Most viszont még nincs rá módom, hogy alkalmanként 1.50 €u-t kifizessek egy Coláért, kávéért, vagy egy pohár borért, hogy netezhessek. Nem beszélve arról, hogy 11 beülés áráért már egy egész hónapra szóló, 10 GB-os mobilnet SIM-kártyát tudnék venni. 17 €u, 5200 Ft.

     Net után esetleg a helyi kisbolt, de az csak minden másnap, egy kenyér most két napra elég. Mikorra vissza sétálok, bőven 11 után vagyok, a strand megtelt. A színem bőven megfelelő, a lábam még kicsit hámlik, úgyhogy nem erőltetem a napon aszalódást egész nap. Ha délelőtt, tehát az ebéd előtt kifekszem egy órát, akkor délután már nem. A nap UV-je még nagyon magas. Ezért nézem néha érthetetlen döbbenettel azt a már megismert, és megszokott 40-50 fős „törzsgárdát”, akik reggel 10 után lejönnek a partra, és este, ameddig le nem megy a nap, 7-fél 8-ig fekszenek a napon. Van aki szemmel láthatóan immunis a napsugárra, a parton töltött egész napok két hete alatt sem barnult annyit, mint én 2 óra alatt, de van aki már annyira fekete, hogy az már szinte bántó. Mindenesetre az egészséges bőrszínen bőven túl van.

     Napozás közben fülhallgatón hallgatok hangos könyvet, most egy krimiben vagyok elmerülve, 17 órás a hanganyag, és mivel csak a napon fekve hallgatom, bizony jól elhúzódik a „kiolvasása-hallgatása”. Még otthon kezdtem, a Zápor-tónál, bő egy hónapja. Van hogy a fák árnyékában olvasok, vagy, mint most, írok. Az utóbbi napokban „favágás” is bekerült a programba, egy jó pár órás hatalmas zápor rám ijesztett, tartalékolok egy nagy halom száraz tüzelni valót, az előző ciklusban párszor megtanultam mennyi kínlódástól ment meg, ha van egy-két heti tartalékom. Most, a második sátorban a szárazon tartása is megoldott, így sem a reggeli kávénál, sem az ebéd főzésekor nem kell szenvedni a nehezen égő, nedves ágakkal.

     Aztán ebédfőzés. Most még eléggé egyhangú, és eléggé szerény az étrend, de majd októberben, és főleg novembertől már komolyabb anyagi lehetőségeim lesznek a változatosabb konyhára. Egy tál ételeket főzök, egyszerűeket, alapanyagok a rizs, a tojás, a krumpli, a bab, tészta. Ezekből lehet jókat variálni. (ma sajtos tészta lesz.) Fűszereim vannak, sokat használok ízesítésre, és bár drágább, de csak olívaolajat használok. Most nem hoztam magammal otthoni paprikát, a tavalyi pedig elfogyott. Így egy kicsi fenntartással, vettem itteni, görög őrölt pirospaprikát. És lehet hogy nem szép ilyet mondanom, de felveszi a versenyt az otthoni, háztól beszerzett anyaggal, nem beszélve a boltban kaphatóról, amit bőven ver minden téren, mint szín, íz, stb. Furcsa módon épp most olvastam egy címet a neten, „miért rossz a magyar paprika?” Pedig ha valami védjegy volt nem is olyan túl régen….

     Ebéd után szieszta! Behúzódok a sátorba, elkezdek olvasni, és garantáltan elszunnyadok. Nem sokat, egy bő fél óra talán, de nagyon jó. Igaz, a délutáni melegben aztán alig találok ki a sátorból, olyan zsibbadt és kókadt vagyok általában, ezért ekkor rögtön irány a víz, és egy második életet lehelő, frissítő úszás következik. Aztán vagy egy nagy séta a parton, vagy olvasás, favágás, mosogatás, szóval a mindennapos tenni valók. Van mindig mit javítani is, varrni, mosni, vagy egyéb, a felszereléssel kapcsolatos dolgok. Nagyon büszke vagyok magamra, ugyanis sikerült a nagysátor már halott cipzárjába is életet lehelni! Kivágtam a végén, kivezettem a fém összehúzó-csúszkát, részint kipucoltam a homoktól, részint óvatosan összébb kalapáltam a szárait. Ezután visszavezettem a műanyag fogakba, a végénél összevarrtam újra a két felét, és működik! (egyenlőre, majd látjuk meddig, de már tudom a javítás módját.)

     Aztán eljön a hat óra, ekkor megvacsorázok, utána esetleg még egy úszás, majd a laptoppal egy rövid esti netezésre megint besétálok a mólóhoz. Mikor már sötétedik, akkor szoktam felsétálni a 2-300 méterre levő zuhanyhoz, ott lefürdök, hajat mosok, (még nem használom a saját, melegítősömet, hisz a parti víz is meleg még) majd kiülök a sziklára, nézem a lassan sötétbe burkolódzó tengert. Lezárom a táborhelyet, beviszem az elektromosságot a sátorba, beöltözök éjszakára, és jön a filmnézés, olvasás, általában 11-ig, éjfélig.

     Sajnos az első napokban sikerült egy jó nagy csípést összeszednem, most a karomra, és nem is biztos hogy éjjel, vagy hogy a sátorban, mindenesetre meglehetősen sok a pók, már megint találtam a sátorban is. Utána olvastam a pókriasztás neten fellelhető módszereinek, „tutira” ajánlották az erős illóolajokat, főként a borsmenta olajat, bekenendő az ajtó nyílását, és azon pók az erős aroma miatt biztos nem mászik be. Nagy nehezen sikerült a városban felhajtanom borsmenta olajat, (egy pici üveg 4.50, 1400 Ft), bekentem a vizes oldatával a bejáratot, ahogy ajánlották, mindenesetre tegnap este megint ott mászott a fejem felett egy elég szép példány, és mire észbe kaptam, már valahova el is bújt. Ennyit a csodaszerekről. Új csípésem még nincs, a karomon baj nélkül elmúlt, hát majd látjuk, bár biztos lesz vele gondom.

     Az időjárás azért már kezdi felvenni az őszies változatosságot, mind gyakrabban jelennek meg felhők, és a szél is fel-fel támad, igaz, még messzi van a téli nagy 10-esektől. Szerdán voltam bent bevásárolni, gyönyörű, tiszta időben indultam. Fél óra múlva beborult, fekete, esőt ígérő felhők takarták a napot hirtelen, majd a városban már szitálni is kezdett. A boltból kijövet, indulás után rögtön egy hatalmas zivatar kezdődött, és ez négy órán keresztül szakadt. Mire hazatekertem, természetesen minden csupa víz volt, de a sátorban átöltözve még késő délutánig nem tudtam kimozdulni. Meleg eső volt, a szél sem nagyon fújt, de rengeteg leesett. Aztán 5 óra körül felragyogott a nap, párás, fülledt forróság jött, a homok gőzölgött a nagy melegben.

     3 hét múlva lesz egy éve, hogy ideértem. Akkor már egy üres falut találtam, bezárt kempinggel, apartman-házakkal, vendéglőkkel, napernyő és ágy nélküli, csupasz partot, pár lézengő utóidényi turistával. A mostani helyzet még messze nem ilyen, kíváncsi vagyok a következő napokban szelídülnek-e a körülmények.

2015.10.05. hétfő

    Megint eltelt egy kis idő, ma nincs különösebb tennivaló beütemezve, így visszatekintünk az elmúlt tíz napra. Ezek a napok bizony eléggé egyformák, és meglehetősen gyorsan telnek. Bő egy hónapja már hogy úton vagyok. Emlékszem, a nyáron az otthon töltött négy hónap milyen lassan akart eltelni, és milyen eseménytelen, nehezen kitölthető napok peregtek egymás után. (Persze ez az én hibám, hiszen csak a buta ember unatkozik, de valahogy nem igazán tudott semmi tennivaló igazán lekötni.) Most úgy telnek a napok, hogy mikor a Nap kezd ráfeküdni a Paros-i hegyekre, mindig meglepődök, hogy már megint este van, de hisz nemrég ébredtem, és még mennyi mindent meg szerettem volna csinálni!

    Lassan, de tényleg nagyon fokozatosan, kezd a vágyam is beteljesedni. (Az egyik) Fogyóban a tömeg! Valahogy elseje körül volt egy lélektani határ. Ekkor jó pár, addig népszerű és általában zsúfolt parti bár, étterem, teraszos taverna lehúzta a rolót, egy nap (vagy éjszaka?) alatt összepakolták a kinti napozóágyakat, ernyőket, felszámolták a teraszt, eltűntek a díszítések, a part felőli frontra háló, ponyva került, és jövő tavaszig hibernálva lett minden. A kisebb, szerényebb forgalomnál is még rentábilis helyek még kitartanak, mutatóban és jelzésként egy pár napozóágyat még a parton hagytak, de itt is már csak az esti vacsoraidőben van pár vendég, nap közben teljes a csend. Elsején összeszedték a párszáz méterenként a part mellé (nagyon okosan) az idényre kihelyezett mobil WC-ket is. Bezárt a vízi sport centrum, a kölcsönző. Megmaradt viszont a reggeltől éjjel fél egyig fél óránként közlekedő busz a városba, igaz, néha szinte teljesen üresen teszi meg a kört. Jobban a reggeli órákban van kihasználva, amikor egy-egy szállodánál, nagyobb apartman háznál a hatalmas bőröndökkel felpakolt elutazni készülők igyekeznek a repülőtérre, vagy a kikötőbe. A napi öt pár repülőjárat is még él, igaz, egyszer-kétszer mikor épp leszállás után bicikliztem arra, láttam, hogy érkező utas alig, inkább az elmenők miatt zsúfolt minden Athéni járat. Ugye egy szigeten a repülő és a hajó jelenti azt, mint szárazföldön a vonat és a busz. Pár magánrepülő is megfordul néha a kis repülőtéren, sőt, még két angol felségjelű helikoptert is láttam a napokban. Az azért jó buli lehet, helikopterrel Londonba…

    Az apartmanok nagy részének ajtaira-ablakaira is felkerült a kékre festett farost-tábla, a jövő tavaszi idénykezdetig ezek üresen állnak. Április végén, mikor utolsó sétáimat tettem a hazaindulás előtt, még jó pár félig kész építkezést láttam, ebben volt 2-3 medence, apartman felújítások, és amit egész télen figyeltem, egy kis dombon levő apartman-házat bővítettek új szárnnyal. Ennek a kuriózuma az volt, hogy alá egy 3 szintes mélygarázst építettek. A domb viszont gránitsziklából állt. Szinte egész télen, reggeltől estig hallatszott a sziklát bontó, markolóra szerelt légkalapács-fej monoton kopácsolása. Április elején lett kész a gödör, akkor kezdték el a zsaluzást, és a szintek kialakítását. Mikor elindultam, akkor értek a legfelső szinttel a felszínre. Most, bár áll az építkezés, a felszín feletti részen a két emelet zsaluzott csontváza már áll. Kész lettek a medencék is, (tényleg színvonalasra sikerültek, bármelyik luxusszállónak a dicsőségére válnának, bár csak apartmanok mellé építették őket, és szabad használatúak) és befejezték az egész télen feltúrt utat okozó csatorna építését is, a hozzávaló átemelőkkel, egyéb művekkel együtt, ami jó öt km hosszan lehetővé teszi kisebb ingatlanok, apartmanok rácsatlakozását, összkomfortossá válását. Talán így az a szabály is okafogyottá válik, hogy az illemhelyeken mindennemű papírt, betéteket, stb. csak szemetes kosárba szabad dobni, a kagylókba semmit. Mykonoson, a szűk kis sikátorokban nem egyszer láttam, hogy a csatornafedeleket felszedve, hosszú drótokkal próbálták az eldugult, vékony lefolyócsöveket kitisztítani.

   A kész zsaluzott „csontvázakra” visszatérve. Aki már járt Görögországban, (szinte mindenki) annak biztos szemet szúrt már a sok félben hagyottnak tűnő építkezés, (tulajdonképpen az is) a láthatóan több éve álló félig szerkezetkész épületek, azok a földszinten már rég lakott, amúgy szép és elegáns épületek, aminek a tetejét csúfítják el a felfelé meredő zsaluzatlan betonvasak, a rá építendő újabb színt sok éve húzódó ígérete. Én is már többször elgondolkodtam ennek az okán, míg nemrég valahol olvastam erről. A pontos részleteket mellőzve, ennek egyszerűen adózási okai vannak, pontosabban az adórendszer átverése, amiben mint tudjuk a görögök igazi mesterek. Egy telek megvásárlásakor a különböző kedvezmények, támogatások igénybevételének feltétele a rajta tervezett építkezés megkezdése, (befejezési időkorlát nélkül), másrészt azoknak a különböző adókedvezmények, támogatások használatának minél hosszabb elnyújtása, amit az építkezés befejezéséig igénybe tudnak venni. De ez csak egy csepp a tengerben! Nem véletlenül, és nem is minden ok nélkül voltak azok a történések, amiktől a világsajtó hónapokig hangos volt.

   És ami ugye, hogy elcsendesedett, átvette helyét egy másik sztori. Közben itt lezajlott egy előre hozott választás is, amit a nemzetközi pénzbotrányt kirobbantó, az országot kormányzó Sziriza-párt vezetőjének, a nekem kimondottan kalandor-politikusnak tűnő Ciprasznak a lemondása után írtak ki, és amit szép csendben, de magasan újra a Sziriza nyert meg. Igaz, szerepe volt ebben a meglehetős érdektelenségnek, az alacsony részvételi aránynak. Az igazán hű, fanatikus pártkatonák elmentek szavazni, és ez elég is volt a győzelemhez. Az, hogy a csendes, elfásult, beletörődő többség mit is akart, az így már gyakorlatilag lényegtelen. (Ugye milyen ismerős a képlet….?) A választás előtt többször, és a napján is voltam bent a városban. Egyszerűen, és szó szerint nyoma nem volt annak, hogy mi is zajlik. Nemhogy választási plakátok, kortes-feliratok, zászlók, jelszavak, felhívások, az esélyeket kitárgyaló szenvedélyes embercsoportok, de egy fecni, egy arra utaló szó, semmi nem látszott, nem hallatszott. A tavaszi választásokat is végigkövettem idekint, azért volt számomra meglepő ez az apatikus hangulat.

   Szűkebb környezetemben persze voltak vidámabb történések is, úgymint esküvő, és keresztelő. (persze nem egy időben, és nem azonos alanyokkal…) A kis templom a dombon adott helyt ezeknek, amit lehetetlen nem észrevennem, hisz az orrom előtt zajlanak. Minden alkalommal szépen feldíszítik Szent-Anna kápolnáját, most profi csapatok jöttek, és röpke fél óra alatt, összeszokottan, gördülékenyen virágba, selyembe, tüllbe öltöztették az egyszerű kis épületet. Ugyanúgy profi volt az eseményt megörökítő csapat is, egy villanás alatt távirányítású kamerákat, vaku-reflektorokat és még ki tudja mit telepítettek a tetőre, a harang mellé, filmfelvételekkor megszokott ernyős vakuk, profi kamerák, fényképezőgépek örökítettek meg minden pillanatot, minden beállítást. És megmondom őszintén, néha azért ezek mosolyt csaltak az arcomra, mert annyira beállítottak, annyira mesterkéltek voltak, hogy a fantáziám már előre is vetítette azokat a (nincs jobb szavam) „nyálas”, ámbár örök emlékül szolgáló „műalkotásokat” amik ezekből kijöttek. Bár, ízlések és pofonok...

    A keresztelő áldozata egy egy év körüli kisfiú volt, rengeteg gügyögő nagynénivel, nagybácsival, egyéb rokonnal, és hatalmas felhajtással. Az előző szombaton az esküvő szűk félóráig tartott, a keresztelő több mint kettőig. Megvolt minden, ami kell, díszes bronzmedence, beszédek, imák, zene, jókedv, gratulációk, egyvalaki volt aki ezt egyáltalán nem értékelte, az ünnepelt. Előtte nagyon jó kedvű volt a testvérekkel, többi picivel játszott, mászott a kövön, nevette, ahogy a középpontba, (és ölbe) került, elkezdett üvölteni, és csak a szertartás vége felé merült ki, addigra szerintem már el is aludt a fáradtságtól. Itt, a vezérmotívum a hajó volt. Különböző hajócskákból álltak a díszek, az volt a virágcsokrok közepén, egy jó másfél méteres hajó állt a keresztelő medence mellett, hozta a rokonok ajándékokat, kisebb-nagyobb hajókat, vagy hajó formájú, azt ábrázoló dobozokba csomagolva.

   Az esküvőhöz még annyit, hogy a lagzi kicsit feljebb, a „piros csónakos” Santamaria teraszán volt a parton egész éjjel, annak a zenéjére aludtam el az este. De csak azután, hogy előtte majdnem kiugrottam a sátorból, és kicsit a bőrömből is. Este 10 volt, békésen és elmélyülve néztem az aktuális sorozatomat, teljes szélcsend, a tenger távoli, alig hallható lefetyelésén kívül semmi nesz, kicsit talán már közelebb is jártam az álomvilághoz, mint az itteni földi léthez. És ebbe robbant bele egy éktelen puskaropogás, egy teljes fronton zajló gengszter háború, egy III. világháborús támadás az én kis táborhelyem ellen! Pedig nem, csak egyszerűen egy csodálatos tűzijátékot indítottak el a kis dombról, a szomszédomból az ifjú pár tiszteletére, ami tíz percig tartott, ami nagyon szép volt, és amiről elfelejtettek nekem szólni…..

    A többi gyakorlatilag hétköznap. Reggeli fürdésekkel a még üres strandon, főzőcskékkel, a táborhely szépítésével, összkomfortosításával, ebéd utáni sziesztákkal, délutáni nagy sétákkal a parton, kora esti (mind korábban) fürdés, vacsora, egy kis otthon a neten, film, olvasás, alvás. Ha már szóba került. Ideérkezésemkor a tavaszi, már kissé kiszolgált matracot vettem elő a rejtekhelyről, és üzemeltem be, abban a tudatban, hogy nemsoká cserélni kell, de ugye az idény utáni selejtezések még odébb vannak. Hát sikerült egy első fecskét elcsípnem, és két nagyon jó, szinte új állapotban levő matracot vételeznem. Egy este az utánfutómon hazafuvaroztam, és most még tartalékom is van. Két egyforma, 20 cm vastag, rugós, kókuszbélés, stb., hibátlan ágybetét. Igaz, darabja vagy 15 kiló, igen nehéz volt jó 2 km-ről elhozni, de most mind a két sátorban az van, így bármilyen váratlan helyzetben, beázás, cipzár-meghibásodás, stb. azonnal tudok sátrat cserélni. A csinosítás másik része, hogy bekerítettem a „telket”. A nyári bitorlók a bejáratnál egy szép nagy ágat letörtek, (miért nem tudom) és így elég nagy belátás lett az udvarra. A sűrű forgalomban bizony percenként csodálták meg a tábort, fényképezték, járták körbe. És tudom, hogy én vagyok a hibás, meg magamnak való, meg ember-utáló és egyéb rossz, de ez nekem nem nagyon tetszett, és nem nagyon hiányzott. Így, mikor egy esti sétámon felfedeztem, hogy az egyik kerthelyiségből elkezdenek kiselejtezni kb. 2x2 méteres, pálmalevélből és lécekből álló kerítéselemeket, hát rögtön léptem! Négy darabot hoztam, és azzal egy 2 m magas kerítéssel, és kapuval kizártam a nagy és azonnal idetaláló nyilvánosságot, és az északi szelet. Persze, aki itt jön el közel, az még kíváncsibb lesz, hogy van a pálmakerítés mögött, és most a réseken, vagy a paraván fölött kukucskál be. Néha akkor van meglepetés, mikor itthon vagyok, és én meg belülről szembekukucskálok. Van apró sikkantás, hisz 95%-ban a hölgyek a kíváncsiak.

    A széltől még a konyharészt is megerősítettem, 3 oldalról bambusz napozógyékényekből falat emeltem, ami mind a jellemző északi, mind a téli gyakoribb déli szelektől megvédi az asztalt, és főleg szélmentessé, ezzel könnyebbé, megbízhatóbbá, és biztonságosabbá teszi a nyílt tüzes főzést. Egy nagy csomó száraz tüzelőm is van tartalékban, úgyhogy szépen kezd kialakulni az élet az elkövetkező hónapokra.

   Szombaton, 3.-án voltam bent egy nagy bevásárláson, az okt.-i nyugdíj előtti utolsón, erre a hétre már csak a kétnaponkénti egy kenyérre van szükség, (és arra van fedezet). Kellemetlen meglepetés is ért, bár nem olyan vészes. Ideérkezésemkor írtam, hogy egy-két borítékolható, apró áremeléstől függetlenül nem vészes a helyzet. Hát szombaton épp belefutottam egy újabb, és mindenre kiterjedő áremelésbe. Akkor címkéztek át ott melegen mindent, és semmi nem lefele ment. Nem durvák, az olcsóbb dolgok 1-2 centtel, de pl. a kávém 30 centtel, ami gyakorlatilag az én váltási kurzusommal 100 ft. Emelkedett a húsok, az amúgy is drága zöldségek, és minden élelmiszer ára. Hát, ez van, igazodunk hozzá.

   Épp szombaton jutott eszembe, hogy bő egy hónapja, hogy húst egyáltalán nem ettem. Na, nem lettem vega, csak… így alakult. És azért az embernek a húsra is szüksége van, (B12 vitamin, erőnlét, vérszegénység, stb.) így vettem egy nagy szelet szép disznócombot. Na, az pl. 4.99-ről 5.19-re emelkedett. Szóval, annyira nem vészes. Felfedeztem viszont, (igaz, már régebben, csak most jutott eszembe) egy jó dolgot. A vásárlók nagy része, az idényben főleg, igényes német, angol, francia, olasz. Az árúnak első osztályúnak kell lenni. A méregdrága zöldségnek, gyümölcsnek is. Amin már egy kis szeplő, egy ütődés, vagy bármi apró hiba van, az megy a polc alá, egy külön gyűjtőládába. Ennek kilója 0.50 (szombattól 0.59) cent. És ebben benne van az 1.50-es paradicsom, a 3.50-es hatalmas kaliforniai paprika, a 2.60-as padlizsán, a 3.20-as körte, a 2.80-as őszibarack, szóval minden. És persze lehet válogatni. Na, ebből csináltam én most hét végén két napig isteni zöldséges ragut, a húst gombával, és a fenti zöldségekkel, olívaolajjal, sok fűszerrel összefőzve. És viszonylag gazdaságosan, és nagyon laktatóan. De sok körtét, őszibarackot, mangót, avokádót is megeszek, 59 cent/kilós áron. Vettem egy fej fokhagymát. 49 cent egy fej, bő 150 ft. A zöldséges hölgy szólt, és hívott vissza a ládához. Nem vettem észre, hogy ott volt egy kis műanyag doboz, benne azok a fokhagyma gerezdek, amik szétestek, tehát már nem első osztályú, hibátlan, komplett fejek. A doboz, kb. 4 fejnek megfelelő fokhagyma volt 10 cent! Tehát egy kis figyelemmel, huszadáron.

   Az idő pár napig elég szeles volt, bár mindennap sütött annyi nap, hogy az akkukat bőven feltöltse. A hőmérséklet nappal 22-24 fok körül van, éjjelre „lehűl” 20-21 fokra. Most 3 napja még a szél is szinte elállt, kimondottan kellemes nyárvégi feelingje van október elejének. Sajnos a rovarok, és általában az állatvilág tobzódik, de végül is ez az ő birodalmuk. A pókokkal állandó a küzdelem, nem nagyon lehet kivédeni, hogy a sátorba bejöjjenek, de bármi ruhadarab egy kicsit kint van a fák alatt, rögtön belekötöznek, mindent, mindig jól ki kell rázni. Indultam a városba, felkaptam egy pólót, 20 méter után egy hatalmas csípés a karomba. Megálltam, akkor mászott ki az ujjából a pók. Bár lehet, hogy szokja a szervezetem, és apránként immunis leszek, ezek a csípések már nem olyan vészes utóéletűek, és pár nap alatt eltűnnek. Rengeteg még a légy, és ilyenkor szélcsendben főleg élik világukat. (szerencsére a fák között a pókok vadásznak rájuk.) Az aljzatban meg a gyíkok a pókokra. (A természet örök körforgása.) Rengeteg a gyík is, és nagyon fürgék. Mykonoson is, de már itt is sikerült besurranni 1-2-nek a sátorba is, gyakorlatilag elfoghatatlanok, de itt is legalább vadásszák a pókokat. A kis gyíkok aranyosak, azoktól egyáltalán nem irtózom. Ha mozdulatlanul napozik az ember kint, gyakran mászik kezére-lábára, sőt, volt olyan, hogy félálomban hanyatt feküdtem, és valami matatásra felnéztem, hát a mellkasomon ott ült egy gyík, és ott néztünk szembe egymással. Persze, ő ijedt meg jobban!

    Mára ennyi, majd ha megint lesz eseménytelen, ráérős délutánom, újra mesélek!

P.S. mára. 18.20. Most értem vissza a jó órás tengerparti sétámról. A felhőtlen kék égről égetően tűzött a már nyugodni készülő nap. A tenger asztallap simaságúan nyugodt, a néha szellővé „erősödő” szélcsend csak épphogy megborzongtatja a mélykék, teljesen átlátszó víz színét, amikor is az lustán kilottyan az aranysárga homokos partra. Ahol nem éri nedvesség, ott simogató langyossággal öleli át a benne poroszkáló lábfejét, masszírozza érzékien a talpát. Ebben a tökéletes, léleknyugtató közegben egy óra séta semlegesíti az élet egy hétre kiosztott minden apró nyűgét és problémáját. Legalábbis én ezt éreztem.

2015.10.24. szombat

   Meglepő megint milyen sok idő, majd 3 hét telt el az utolsó beírás óta. Belesüppedtem a kellemes hétköznapokba, volt is mit csinálnom, semmi fontos dolog nem történt amit érdemes lett volna lejegyezni, ezért volt a nagy csönd. Most két napja megszakadt a kései nyár, a ragyogó idő felhősbe váltott, az erős északi áramlattal valószínű ideért az otthoni napokat megkeserítő és eláztató felhőtömeg, tartós borulást hozva magával. Hideg nincs, 20 fok körül mutatnak a hőmérők, hajnalra 18 fokra hűl a levegő. A rohanó felhők 1-2 perces zivatarokat löknek ki magukból, tartós eső nincs. Dörgés, villámlás, (pedig az előrejelzések folyamatosan ígérik) csak a front érkezésének hajnalán volt egy kevés. Holnaptól egy hétre megint napos időt jósolnak, így a bevásárlással egybekötött, és mára tervezett városlátogatás is holnap délelőttre lett halasztva.

   A nap hiánya, és az átfutó esők miatt az utánfutót, és a napelemeket ki sem toltam a szabadba, úgysem töltődik semmit, a tartalék meg bírta ma délig, most már csak a tabletet tudom tölteni róla, két nap alatt két könyvet olvastam ki róla. Este, (most) pedig a tavernában vagyok, itt az est sátorbeli filmezéshez szükséges 3-4 órai tartalékot feltöltöm.

   Közben itt, mint az utolsó bejegyzéskor már jeleztem, szép lassan elcsendesült minden, a környék felvette az előző ittlétemkor annyira szimpatikussá vált képét, a lusta csendet, a ráérős nyugalmat, a lelket simogató meghittséget. A part teljesen kiürült, a legkitartóbb kis vendéglők is bezártak, összeszedték a napágyakat, napernyőket, megint a szél, a nap és a víz az úr a parton. Most lehet igazán nagyokat sétálni. Szerdán mentem fel először mostani ittlétem alatt a hosszú homokos strand túlsó végébe, egész Mikri Vigla-ig, ami oda-vissza 5-5 km. Égetett a nap, szélcsend volt, végig bokáig a vízben, vagy a nedves homokon mentem, pazar volt, bár fárasztó.

   A napi program maradt a már kialakult kerékvágásban, mindig van mit csinálnom. Tetemes felvágott szárazfa-mennyiségem van már esővédetten összegyűjtve és becsomagolva. Mikor délutánonként az udvar hűvösében ülve törögettem, (ami elég monoton munka, de a közben hallgatott hangoskönyvek időtlenné teszik) többször jutott eszembe a tücsök és a hangya meséje. Készülök az itteni télre, az esősebb, szelesebb időszakra. Sikerült még egy kerítéselemet szereznem, és most már tényleg teljesen be vagyok kerítve a nyitott északi oldal felől, részint tényleg nem lehet belátni egyáltalán, részint a most már minden nap valószínű erős északi szél ellen védve vagyok. Sokat számít, főleg a tűzrakás miatt, az azért az előző ciklusban mindig egy kis stressz volt, hogy úgy főzzem meg a reggeli kávét, és délben az ebédet, hogy ne gyújtsam fel az erdőt. Ma is délben nagyon erős szél volt, percenként eredt el az eső, de zavartalanul, duplán szélvédett, fedett helyen tudtam főzni, hisz a kerítéstől függetlenül a konyharész asztala is be van kerítve, fedve. (Igaz, a füst is néha bent reked, de szépekre száll….)

   3-4 naponként tekerek be a városba, ivóvizet veszek, egyszerre 15 litert, bevásárolok, na meg mindig egy kis nézelődés, csavargás van napirenden. Az üzletekben megkezdődtek az idényt lezáró leárazások, néha tényleg lehet jó dolgokat fogni. Illetve, lehetne… Most, a következő, nov. 12.-i nyugdíjkor, ami már teljesen az enyém lesz, mindenképp kell egy kis ruházkodást betervezni, hisz pl. nincs zárt cipőm, és a 3. éves tréningem sem fogja bírni az egész telet. Vagy az, vagy egy erős, bélelt vászonnadrág, (pulóverem van), egy edzőcipő, egy gumicsizma, és egy vízálló nadrág mindenképp kell. A tavaly kihozott vízálló öltözet nadrágja szétment, a kabát hibátlan. Ezek biztosítják azt, hogy az esős napoktól függetlenül is tudjak sétálni, a dolgaimat intézni, hisz a sátorban, bármilyen érdekes könyvet is olvasok, sokáig nem érzem jól magamat.

   Legutolsó bevásárlásomkor a szokott szupermarketben érdekes élményben volt részem, magyar szót hallottam a szomszéd pénztárnál! Kimentem, ahogy bepakoltam a csomagtartóba, (a biciklimen) mellettem állt egy kis VW mikrobusz, magyar rendszámmal, láttam, hogy félig lakóbusznak van kialakítva, rajta szörfös szerelések. Körbenéztem, és addigra odaértek a gazdáék is. Bemutatkoztunk, és kölcsönösen örültünk egymásnak, hisz elmondásuk szerint másfél hónapos ittlétük alatt nekik is én voltam az első honfitárs. Tünde és Imre, a 30 körüli fiatal pár szörf és síoktatók. Velük volt a 3 év körüli csemetéjük is, aki elmondásuk szerint 6 hetes korában, 2012-ben már itt töltötte velük Naxoson az első szörftáborát. Minden évben, így szeptember körül ide jönnek vissza, az összes meglátogatott sziget közül nekik is ez jött be legjobban. Másnap indultak haza, pontosabban ha jól értettem, szinte menetből Ausztriába, hiszen ott meg kezdődik a síszezon. Mozgalmas, talán irigylésre méltó életforma, persze kérdés, hogy meddig tartják ők annak, mikor fáradnak bele. Elköszöntünk, és megbeszéltük, hogy jövő szeptemberben feltétlen találkozunk!

    A városban is érezhető az idény vége, szinte üresek a teraszok, (bár lehet, hogy este többen vannak), több taverna már nap közben zárva marad. A napi hajó és kompjáratok, a jegyiroda előtt kirakott menetrend szerint folyamatosan ritkulnak, az öt pár repülőjárat is napi kettőre csökkent.

   Az állatvilág a dűnék közt még nem egészen éledt fel a szezon stresszéből, a nyuszik csak kora reggel és estefelé merészkednek elő, és messze nem olyan barátságosak, mint márciusban, áprilisban már voltak. Madaraim se nagyon vannak, szerintem azok a vándorlásuknak megfelelően fognak inkább később megjelenni. A cicák viszont bátrabbak, azok rendszeresen meglátogatnak, igaz, inkább éjjel. Valamelyik este is olvasgattam, mikor odakint két vetélytárs összeveszett. Lehet hogy a vadászterületen, (az ágakon szoktak galambokra verebekre lesni) vagy máson, de egy jó pár perces acsarkodás, fenyegetőzés után egymásnak estek. A baj csak az volt, hogy tették mindezt a sátram fölötti ágon, aminek első következménye egy hatalmas zuhatag volt száraz ágakból, tűlevelekből, majd mikor szigorúan rájuk kiabáltam,félve attól, ami a következő pillanatban bekövetkezett, a nagy birkózásban összekapaszkodva pont a sátorra zuhantak. Kibírta, de azért….. Szegény elég viharvert már, nem nagyon hiányzik neki ilyesfajta terhelési próba. Persze kiugrottam közéjük, de a lábamtól fél méterre, rám ügyet sem vetve folytatták a perpatvart. Nemrég vettem egy partvist az udvar söprésére, hát most jó hasznát vettem, közéjük vágtam vele, és akkor riadtak csak fel szinte hipnotikus harcukból.

    Más történés most nem jut eszembe. Úgy telnek a napok, mint általában otthon szoktak, (pontosabban azon a helyen amit az ember pillanatnyilag az otthonának tart) és azért azokról a megszokás medrében csörgedező napokról sem tud az ember különösen érdekes dolgokat írni. A különbség talán csak annyi, hogy ezeket a hétköznapokat egy idillien szép, és nyugodt tengerparton élem meg.

November 15. vasárnap

    Hat nap idillien szép, szél és felhőmentes, már-már kánikulai nap után ma reggelre befelhősödött az ég, megint feltámadt az északi szél, így a fürdés és napozás helyett az eléggé elhanyagolt naplóírás került a programba. Amikor kint hétágra süt a nap, és a parton, meg a vízben rohannak az órák, nehezebben szánom rá magamat, hogy az alváson kívül még az írás kedvéért is behúzódjak a sátorba.

   Ahogy legutoljára, (több mint három hete) szombaton ígértem, a vasárnap a városé, a bevásárlásé volt. Akkor még tartott a több hetes, erős északi szél, és mivel Chora pont északra fekszik, a befele vezető kb. 6 km-es úton mindig keményen meg kell küzdeni vele. Persze, hazafelé a hátszél kiegyenlíti a kellemetlenséget, fordítva rosszabb lenne, hisz hazafelé mindig jó 20 kilóval többet nyom a bicikli. Az idény végeztével megszűnt a szupermarketek vasárnapi nyitva tartása, egy kisebb bolt van nyitva 2-ig, igaz az is Kouteliris, tehát ugyanazok az árak. Érdekes, hogy a múlt évben még szinte minden nyitva volt vasárnap is, teljes nyitva tartással, most már szombaton 2-kor bezárnak.

    Az első időkben, meg a hűvösebb, felhősebb időszakokban reggeli és a kávé után is besétáltam, és beültem a Gorgona tavernába egy kis netezésre, és még reflexből az otthoni hírek, a levelezésem ellenőrzésére. Mostanra már leszoktam erről, a hírek sem nagyon érdekelnek, az érkező emailek pedig egytől-egyig csak ismeretlen és bizalmaskodó keresztnevekkel kínálnak változatos hülyeségeket, a horkolás gátlótól, a potencianövelőkön át, a radar előjelzőig. Esténként csomagban törlök húszat, harmincat.

    Az akkori kedden, tehát 27.-én is reggel egy gyors ellenőrzésre beültem a még vendégtelen tavernába. Mivel ez egy családi vállalkozás, a család tagjai szinte itt élik az életüket. 3-4 generáció, (lassan megismertem a viszonyokat, a családban betöltött szerepeket, kapcsolatokat is) kora reggeltől, késő estig itt éli életét, itt találkoznak, itt étkeznek, és mellesleg fogadják, foglalkoznak a vendégekkel, így idényen kívül azt lehet mondani, hogy ezek azonosak a távolabbi családtagokkal, barátokkal. Én még soha nem tudtam olyan korán reggel, vagy olyan késő este arra menni, hogy ne lett volna nyitva, ne lett volna ott valaki.

   Mikor leültem, pár perc múlva jött az egyik fiatal pincér, (aki a lépcsőnülős-kezdetekben behívott, hogy nyugodtan netezzek csak odabent, kényelmesen) és elébem rakott egy tálcát, rajta egy emberes szelet túrós-rétes szerű süteménnyel, és két nagy pohárral, bennük átlátszó folyadék. Bár megszokták, és tolerálják hogy minden este kb. két órára vendégeskedem az egyik sarokban levő asztalnál úgy, hogy nem rendelek semmit, azért meglepődtem, hogy rendelés nélkül, pláne kora reggel vendégül akarnak látni. Biztos nagyon meg is látszott rajtam, mert a srác rögtön meg is magyarázta, hogy a Főnöknek, a család fejének van a névnapja, és ezt Ő küldi. Köszöntem szépen, és mielőtt bármit is ettem-ittam volna, gyorsan utána néztem a neten a görög névnapoknak, hát a Dimitri-k ünnepeltek aznap. Az Ő egészségükre ürítettem az első poharat, ami szagminta alapján rögtön elárulta, hogy egy emberes adag raki, tehát pálinka volt benne. Ugyanolyan tele vizespohár, mint a kísérő víz. Ízre kicsit törkölyös beütés, erősségre kb. fele az igazi magyar kerítésszaggató házipálinkáknak.  A rétes-szerű süti is friss volt, és nagyon finom.

   Eljövetelkor még odamentem a konyhából közben előkerült Főnökhöz, megköszöntem neki, és felköszöntöttem Névnapján. Az esti vizitemkor már a terem közepe már ünnepi díszbe volt öltöztetve, a konyha csúcson járt, kezdtek gyülekezni a vendéget, az igazi névnapi buli csak akkor kezdődött. Persze akkor már meghúztam magam a sarokban, szerintem észre sem vették, hogy mentem-jöttem. Még egy szokatlan dolog tűnt fel a névnapokkal kapcsolatban. Nálunk, otthon ugye megszokott, hogy a naptár minden napján van egy, vagy több névnap. Az itteni naptárt nézegetve tűnt fel, hogy napok, sőt néha egy hét is üresen marad, tehát nem minden nap, sőt elég hézagosan vannak névnapok. Ez vagy annak a jele, hogy kevesebb keresztnév van, de inkább azé, hogy csak az eredeti, hagyományos görög neveket használják, és ünneplik, tehát nem szerepelnek benne részint importált, részint újonnan kreált nevek. (rengeteg példát találunk mindkettőből a magyar naptárban, mint az Akadémia által elismert hivatalos, adható név).

   A következő nap, a szerda ünnepnap volt. Tavaly kétszer-háromszor „belefutottam” nemzeti, vagy helyi ünnepekbe, ami nekem a bezárt boltokat, a napi kenyér elmaradását, és így böjtös napot jelentett. Így az idén a helyi naptárakból már előre kikerestem ezeket a napokat, és ezekhez igazítottam a bevásárlásokat. Október 28.-a a „Nem-napja”, ezen a napon kapcsolódott be Görögország a II. világháborúba, azután, hogy elutasították Mussolíni kapitulációs követelését. Az egyik legfontosabb Nemzeti ünnepük.

   Én reggel elsétáltam vízért, és mire visszaértem, a kapun belül, a homokban ott hevert három üveg bor. Persze nem a víz vált borrá, semmi csoda nem történt, rögtön tudtam, hova kell néznem. És jól gondoltam, a kis templomdombon ott állt öreg barátom, a gondnok, és széles mosollyal integetett. Szokás lett, hogy minden ünnepi alkalomkor, esetleges a templomban tartandó esküvőkor, keresztelőkor megajándékoz egy kis miseborral. Ezek 3.750 dl.-es kis üvegek, de a tartalmuk.... Mézédes, 15%-os, Szamos szigetén termett szőlőből, kizárólag egyházi célokra érlelt és palackozott, stílszerűen „mennyei” ital! Persze felmentem az „Öreghez”, aki ilyenkor gyertyát szokott gyújtani, egy kicsit takarít, rendezkedik, és üdvözöltem, illetve megköszöntem Neki a kedveskedést. Normál esetben 2-3 hetente jön, amúgy rendes polgári foglalkozása villanyszerelő. Ezt a fehér furgonjának az oldalából olvastam ki, szoktunk a sziget más pontján is összefutni, én biciklivel, Ő épp munkában. Ilyenkor persze a környék összes madarát rémült felröppenésre késztető harsány dudaszó sem maradhat el. Próbáltam már én is viszonozni még eleinte a kedvességét, szegedi paprikával, (még volt), üdítővel, kávával, de semmit nem fogad el. Sajnos csak görögül tud, így elég nehézkes a kommunikáció, de annyit elmagyarázott, hogy súlyosan beteg a szíve, így sok mindent vissza kell utasítania, illetve ki kell hagynia. A finomságokat, a három üveget, mint igazi desszertet beosztottam három estére. Igazán élvezni az ízét csak apró, „nyalintásnyi” kortyokban lehet.

    Másnap reggel megint város, délután pedig a szokásos hosszú, parti séta. Ezt azért jegyeztem meg, mert ezalatt a séta alatt, egy fiatalabb pár, és egy homokban játszadozó kisgyerek mellett elhaladva, megint gyanús szavak ütötték meg a fülemet. Megálltam, csak úgy „nézelődve”, és a fel-alá sétáló pár lassan utolért. És igen, magyarul beszéltek. Rájuk köszöntem, nagyon meglepődtek, nem hallottak még magyar beszédet. Rövid elmondásuk szerint a szigeteket járják, kocsikat bérelnek, ismerkednek a szigetekkel, és válogatnak. Ki akarnak választani egy helyet, ahová majd nyugdíjas éveikben költöznek. (?) Korukat nézve, az még kicsit odébb lesz.

    Ezek a délutáni séták többnyire napi, rendszeres programok maradtak, bár furcsa mód az október végi, november eleji napok meglehetősen szokatlan, hűvös időt hoztak. Bár inkább kellemetlennek lehetne mondani, hisz a hőmérséklet maradt 20 fok körül, csak a borultság, a nap hiánya miatt, és a 50-70 km-es állandósult északi szél miatt nem igazán lehetett strandidőnek nevezni. Sétára jó volt. A széllel járó nagy hullámzás hasznos dolgokat is sodort a partra. Így találtam rá séta közben három szép szál, viszonylag egészséges deszkára, amit a víz rakott partra.

   Régebb óta gondolkodom már azon, hogy a sátram alapjának szintjét valahogy, kicsit meg kellene emelni. A dűnék, és az „udvarom” terepviszonyai olyanok, hogy a sátor egy kicsit mélyedésben van. A sátram alsó részének (prospektus szerint) 50 cm-es víz nyomását kellene vízhatlanul kibírni. Én már a tavalyi télen megtapasztaltam, hogy mikor egyszerre sok eső esik, (és ez az idén is várható) a homok, pontosabban a rajta felgyülemlett többéves, lehullott tűlevelekből álló talajtakaró nem bírja azonnal, és maradéktalanul elnyelni a vizet. Ez a mélyedés felé, a sátor alá folyik, és az alapja bizony felnedvesedik, felszívja a vizet, illetve az alattam levő alsó matrac alá juttatja. A tavalyi matracot is azért dobtam ki, mert az idény végére kicsit már kezdett penészedni.

   A három deszka, (majd a picit később talált negyedik) szinte rögtön adta a megoldást, egy sátor méretű keret, homokkal feltöltve, és így a meglevő anyagokat felhasználva, jó 20 centivel meg lehetett emelni a szintet, ami alá már biztos nem folyik be a víz. Erre egy nap ment rá a következő héten, hisz ki kellett mindent pakolni, lebontani a teljes sátrat, a helyén összeállítani a keretet, majd egy vödörrel belehordani majd 1 köbméter homokot. Ezután újra sátort állítani, visszapakolni mindent. Volt vele munka, de remekül sikerült, sokkal nyugodtabban várom az esős időszakot. (Persze nem várom, de jönni fog.)

    A faluba az esti lemeneteleket kivéve ritkán megyek le. Nem sok különlegesség van a bezárt apartmanok, üdülők, tavernák közti, az üres utcákon való csavargásban. Illetve, ha néha jó helyre, jó kis addig felfedezetlen utcába téved, néha érhetik kellemes meglepetések. Esetleg egy üres telken levő, az utcára kilógó gránátalma fa formájában, amiről gazdátlanul hullik a földre az érett gyümölcs. Megesett a szívem rajta, és gazdájának jelentkeztem, örökbe fogadtam a haszontalanul, megbecsülés nélkül hulló gyümölcsöket. Mit csináljak, egyik kedvenc csemegém!

    Az első két hónap meglehetősen összehúzott nadrágszíja után már nagyon vártam az esedékes nyugdíj utalását, egy kis fellélegzést. Mint az előző bejegyzésben írtam, azért az idő, az amortizáció itt is érvényesül, sok minden szolgál folyamatosan javításra, pótlásra, cserére. A sátor cipzárjával állandó harcban állok, ha hazatérek, nyugodtan felcsaphatok cipzárjavító kisiparosnak. Eddig én állok nyerőre. A pókok, szúnyogok, legyek és egyéb rovarok miatt nem hagyhatom egy percre sem nyitva a sátrat, ami jelenti azt, hogy naponta számtalanszor kell végigszánkáztatni a fém összehúzót a műanyag szemeken. És, bizony mindkettő kopik.

   Aztán a sós, párás levegő is teszi a dolgát. Az elektromos csatlakozók, USB-t, töltők csatlakozói, mind-mind folyamatosan rozsdásodnak. Bár vettem 5%-os savat, és azzal elég jól lehet rozsdát marni, viszont óvatosan kell bánni vele, mivel idővel magát a fémet is kikezdi. Ezt tette a főzőm ventillátorának elemtartó dobozával, illetve a benne levő kapcsolóval is. Egyik reggel, a kávé főzése előtt felmondta a szolgálatot. Úgyhogy, a kávémért meg kellett dolgozni, nekiültem, szétszedtem az egészet, és egy teljesen más, a lehetőségek adta szisztémával újra összeraktam. Újra kellett kábelezni, a kapcsoló használhatatlan lett, másikra kellett cserélni, de végül is sikerült, megy.

    A rendszeres varrások, ragasztások, mosások, edényekről korom-vakarások már a napi rutinhoz tartoznak. Ellenpéldaként egy számomra is kissé megdöbbentő furcsaság. Mikor Izlandra készültem, vettem a fényképezőgépembe egy 24 db.-os AA-s elemcsomagot, azzal, hogy az biztos elég lesz a két hónapra. A legolcsóbb megoldásként a Conrad Bp.-i üzletéből rendeltem, amit 2013 tavaszán kézbesítettek. Ez ugye, két és fél éve. A fényképezőgépem még az út elején összetört, a maradék elemeket végigvittem Izlandon, majd haza Szegedre. Nem dobtam ki, ott álltak még az első görög utam előtt is. Ekkor, 2014 augusztusában, a készülődéskor négyet beletettem a bicikli első lámpájába, a maradék négyet pedig egy kis kézi varrógépbe, amit szintén hoztam magammal. Úgy gondoltam, talán egy ideig még működnek vele. A használatba vétel a vásárlás után majd másfél évvel történt. Azóta mindkettőt használom, főleg a lámpát, mivel a sátorban is gyakran világítok vele, valamint esténként, a sötét erdőn át hazatérve azzal nézem az utat. Ennek 15 hónapja, és azóta a bő két éve vásárolt elemek hibátlanul bírják! Na persze, ez nem a reklám helye volt.

    Múlt szombaton reggel lesétáltam az itteni kisboltba, csak kenyérért, biztosításképpen a zárva tartós vasárnapra. Üres part, korán volt, ilyenkor még a görögök élvezik a kezdődő hétvégét. Két emberrel találkoztam nem messze a Gorgonától, tanácstalanul nézelődtek, látszott, hogy idegenek, és hogy keresnek valamit. Egyetlen szóba jöhető információforrás én voltam, így tőlem kérdezték, hogy merre találnak boltot. Mondtam, hogy ha velem tartanak, én is odamegyek. Útközben a szokásos udvarias egy-két mondat, ki honnan jött. Csodálkozva ujjongtak fel, mikor először én mondtam meg, hogy magyar vagyok, helybelinek néztek. Igazából viszont én lepődtem meg, mikor ők csak úgy mellékesen, és természetesen közölték, hogy Dél-Afrikából jöttek idáig. Hát, mit mondjak, elég messze elcsavarogtak!

    Mivel az előbb említett amortizáció a konyhai készletekre is vonatkozott, pontosabban a spájz mostanra kiürült, így csütörtökön, 12.-én reggel  rögtön a városba, az ATM automatához vezetett az utam, majd onnan a boltokba. Listával mentem, nagybevásárlásra készültem, de magam is meglepődtem, mikor 1-2 óra alatt sikerült több mint 100 €u-t, egy normál havi teljes költőpénzemet elszórni. Persze, nem feleslegesen, hisz készleteket tartalékoltam megint, (pl. 5 liter olívaolaj, nagy tételes fűszerek, stb.). Ebben benne van egy pár szükséges konyhai felszerelés, teflon-serpenyő, szűrők, tölcsér, reszelő, törlőruha, stb, egy pár edzőcipő, na meg egy MP3 lejátszó, fülhallgatóba építve. Így bármilyen tevékenység, séta közben kényelmesen tudok vagy zenét, de inkább kedvenceimet, a hangoskönyveket hallgatni. A friss szerzemény serpenyőt tegnap rögtön le is meóztam, már napok, hetek? óta édességet kívánok. Tegnap sült 10 db nagyon szép palacsinta az új sütővel, és finom eperlekvárral lett megtöltve. Nagyon finom volt, mint a duda jóllaktam. Ma, hogy a literjével kapható tej ne menjen kárba, tejberizs volt fahéjas cukorral, és holnap, ha még mindig jó a tej, ismét palacsinta.

   Kiérkezésemkor a drága karórámból kifogyott az elem, és mivel igazából nem vagyok időtől függve, nem nagyon érdekelt a dolog, nem igyekeztem pótolni. Az órásokhoz nem akartam vinni, biztos itt is a munkadíj tette volna ki, (1 perc a csere) a számla javarészét. A kis elem ott van a pénz mellett mindig, így a kínainál, ahol az edzőcipőt vettem, rákérdeztem, hogy van-e neki ilyen eleme. Hát persze, hogy volt! Rögtön kettőt adott, és mivel egyet akartam csak, megkérdeztem mennyiért méri. Kedves mosollyal mondta, hogy ugyan, semmi, az a cég ajándéka. Ilyen is van, és újra megy az órám. Bár, ez inkább csak a reggeli szürkeségben érdekes, hogy lustálkodjak-e még, vagy azért már illetlenség tovább ágyban maradni….

    Megvettem a tervezett kiskertem hozzávalóit is, pontosabban dughagymát, és hónapos retek magot, valamint egy zsák földet. Ugye, itt a puszta homokon elég reménytelen bármi haszonnövényt is megtermeszteni, meg hát a körülményekre is gondolni kell, ez alatt főleg a nagyszámú nyuszi-populációt értem. Így azt a megoldást választottam, hogy lábakon álló műanyag ládákban termesztek. Szereztem két nagy, amúgy zöldségek, krumpli, batáta nagytételes szállítására használják, és a Gorgona naponta dob ki ilyeneket. Ezt, mivel nagyon szellős, kibéleltem nejlonzacskókkal, ebbe került a termőföld. A bolti földet még dúsítottam elkorhadt, komposztszerű fenyőhulladékkal, valamint egy kis homokkal, nyuszi trágyával. Ebből is rengeteg van, mert általában egy helyre járnak mindig. És ebbe duggattam el a hagymát, szórtam el sorban a retekmagot. Beöntöztem, és várom a termést. Az idő jó, napot kap eleget, szerintem forgóban egész télen tudok termeszteni. Kint a napon tartom nappalra, éjszakára pedig, jobb az óvatosság, behozom az udvarra. A nyuszik ellen úgy védem, hogy ástam le négy oszlopot a homokba, erre került fejjel lefelé egy raklap, és ennek a közeibe éppen kompatibilisek a ládák. Így, bár nem éppen Szemiramisz függőkertje, de a föld felett van fél méterrel, és remélem a nyuszik nem fognak létrát használni.

    Körülbelül ennyi érdekesség történt az elmúlt időszakban. Sajnos rossz is volt, ami otthon történt, és amit távolról kell magamban lerendezni. Sógorom, aki már indulásomkor is beteg volt, de álmomban sem gondoltam, hogy ennyire, október végén elment. Régebben meggyászolt feleségével, a Nővéremmel most együtt vettek Tőlük búcsút, amin sajnos anyagi okok miatt nem tudtam otthon részt venni. Nagyon szomorú érzés volt, itt gyújtottam értük gyertyát, és gyászolom Őket. Mindig velem vannak.

   Az otthon és a világ hírei, a politika történései elől szándékosan elzárom magamat, de néha így is belefutok egy-egy nagyobb port keverő, tragikusabb hírbe, történésbe. Ilyen volt most a szörnyű Párizsi merénylet híre. Azokon az utcákon, helyeken, ahol júniusban magam is jártam. Nem kommentálom, az egész kérdésről, ami ezt gerjeszti, ami kiváltotta, és akik okozták, megvan a véleményem, amit már párszor elmondtam, és ami sokakéval ellenkezett. Most már csak azon drukkolok, hogy ez legyen csak egy bár szörnyű és tragikus, de egyszeri eset, ne pedig egy sorozat első része. Mert akkor…