Odysseia 2.

December 4. péntek

   Még leírni is borzasztó: december! Hihetetlen gyorsan telik az idő itt, (vagy már ebben a korban), több mint negyed éve vagyok itt ebben a ciklusban. Igaz, és ezt már többször leírtam, itt is, talán ezért rohannak annyira a napok, mert sosincs üresjárat, unalom. Mindig van tennivaló, terv, inkább sokszor az a baj, hogy alkonyatkor, mikor már pakolom össze a sátor környékét éjszakára, egymás után ugranak be dolgok, hogy óóó, még ezt is meg akartam ma csinálni, még emez is kimaradt. Persze könnyebbség az, hogy kevés teendő kivételével mind ráér másnapig.

   Kezdjük most is egy összefoglaló időjárás jelentéssel. Az eltelt közel három hétre megint nem lehet panaszom. Nyáron, mikor otthon voltam, nem néztem az itteni időjárást, de mind jobban gondolom, hogy elég csapadékos nyár lehetett. Nem kérdeztem még meg. A következő, persze szubjektív okok miatt vélem így. A repülőtér mellett van egy igen nagy lapály. Mikor tavaly októberben ideértem, az egy homokos aljú, sima, száraz terület volt. Elég sokáig, akkor kezdett lassan feltöltődni, mikor a december végi nagy esők megérkeztek. De vonatkozik ez a környék több vízgyűjtő területére is. Akkor napok alatt víz alá kerültek nagy területek, (végül is ez adja azt a kiváltságot, hogy a környék szigetei közül Naxosnak magasan a legnagyobb a felszíni, és felszín közeli édesvízkészlete), és ezek a területek víz alatt is maradtak április végéig, amikor is hazamentem. A reptér melletti tó, akkor kezdett apadni, kis szigetek bukkantak ki. Valószínű, hogy ha nincs nyári csapadék utánpótlás, a nagy melegben ezek a vízgyűjtők hamar kiszáradnak. Márpedig mikor szeptember elején, még a kánikulában visszaértem, a tó rendesen tele volt, elég magas vízszinttel, és van most is.

   Most ezzel a hatalmas gondolati kanyarral csak az eddig „kifogott” időjárást akartam dicsérni, ugyanis három hónap alatt meglepően kevés eső esett. A szél megkezdte az észak-déli libikókáját, jó pár hetes északi után délire fordult, és azóta is elég sűrűn váltogatja az irányát. A legerősebb eddig az 5-ös volt, de ezt már megszoktam, néha az a furcsa, mikor az irányváltások előtt pár óráig teljes szélcsend van, és az ezzel járó, már szinte zavaróan csengő süket csend. Majd jönnek itt még a tavalyi 9-10-es szelek, amik 110-125 km/órát jelentenek. Na, az azért nem nagyon hiányzik, de azért jönni fog.

    A hőmérséklet szép lassan csökken, nincsenek hirtelen lehűlések. Tegnap régi tervem szerint végre nem felejtettem el venni egy hőmérőt, régóta kíváncsi voltam már rá, hogy mennyik a valós hőmérsékletek, nem pedig amit a neten, az időjárás jelentésben olvasok. Nyilvános hőmérő a faluban nincs, csak Chorában. Tegnap délután 18, ma reggel napkelte után 15 fok volt. A tenger ennél melegebb, még 19 körül van. Az árnyékban mért 17-18 fok a napon azért sokkal többnek tűnik, ereje van a napnak. Szélcsendes reggeleken még úszni szoktam, és a déli, ebéd előtti napozás sem marad el.

   A két alkalommal éjszaka lezajlott komolyabb eső, illetve a villámlás-dörgés alapján lehet viharnak is nevezni, levizsgáztatta a sátorhely megemelésének ötletét. Jól gondoltam ki, remekül bevált, sok víz leesett azokon az éjszakákon, de a sátor alja teljesen száraz maradt. A cipzárakkal a küzdelem sajnos még tovább tart, most a külső-héj, az esővédő zárja vacakolt, illetve mondta fel a szolgálatot. Javítgattam, most jó, erre tegnap este megint a belső nyílt szét, amivel 1-2 nap múlva újra foglalkozni kell. Sajnos az, hogy egy percre sem lehet nyitva hagyni a sátrat, az napi sok-sok nyitást-zárást jelent, ami viszont megviseli a túl egyszerűre, gyengére és vékonyra sikeredett húzózárakat. Azért egy sátort nem szabadna fél idényre tervezni.

   Nyitva hagyni pedig nem érdemes. Pár percnyi kilépés, és nyitott ajtó után már két alkalommal is kapcsoltam le már belül levő, elbújni igyekvő pókot. Nem hiányoznak, emlékszem még a tavalyi több hetes kínlódásra, a korházra, a sok eurós gyógyszerekre. A legyek is gyorsan besurrannak, bár, ahogy most 20 fok alá ment a hőmérséklet, és a szél is nagyobb erővel fúj, nagyon megritkultak, szinte alig találkozok velük. Van viszont komoly macska-had! A nyár végén megszületett hatalmas sereg még életben maradt erős példányai felcseperedtek, elszakadtak anyutól, és egyedül portyáznak. A kiskori félelem az emberektől megszűnt, hisz az angol, német turisták elég nagyvonalúan etették őket míg tartott az idény, sokszor láttam kilószámra kiszórt macskatápot, de felvágottak is ilyen mennyiségben hevertek a kis műanyagtálcákon a bokrok alatt. Volt, hogy ott feküdtek a sonka mellett, úgy jól lakva, hogy hozzá sem nyúltak. A jó világ elmúlt, a turisták hazamentek, most már maguknak kell megszerezni a betevőt. És ebben nem szégyellősek. A másik sátorba, ahol a kaját tartom elzárva, egy pillanat alatt surran be fényes nappal, és kizavarni is alig lehet.

   Régebb óta szeretnék már rántott sajtot, na meg husit sütni, de nem találtam zsemlemorzsát. Persze ez nem lehet akadály, Édesanyám sosem vett, kenyeret szárított, lereszelte, és sokkal finomabb volt, mint a bolti. (Ami, kitudja miből, és hogyan készül.) Most is így csináltam, a kenyerek végeit beleraktam egy hálóba, és felakasztottam egy faágra száradni. A sűrű hálót igazából a legyek ellen gondoltam. Egyik este nem szedtem be, reggelre ott hevert a földön, a háló szétmarcangolva, és a száraz kenyér nagy része megcsócsálva. Kedvenc cicám valamelyike levadászta éjjel. (A zsemlemorzsára rákérdeztem Szaloniki-i kedves ismerősömre, Krisztinára, aki felvilágosított, hogy természetesen van, hiszen a görögök is esznek rántott húst, snitzelt. Megírta a nevét, megkerestem, meg is találtam, vettem, használtam, és úgy döntöttem, hogy maradok a saját gyártmánynál. Az én ízlésemnek túl lisztszerű, és engem jobban emlékeztet a darált kekszre, mint zsemlemorzsára.) Azóta esténként beveszem a száradó kenyeret. Is!

   Ugyancsak érkezéskor vettem egy 10-es csomag nagyméretű szemeteszsákot, hogy abba gyűjtsek minden szemetet. A szája behúzható zsinórral, jó erős, és 80 vagy 100 literes, jó nagy. Az első zsák volt kb. félig, tehát a 10 db. bőven elég lett. Volna. Hozzám csapódott egy kis fekete-fehér, aranyos serdülő cicus, a fekete szemüvegéről elneveztem Zorrónak. Elkövettem azt a hibát, hogy egyszer-egyszer adtam neki egy kis kaját. Na, onnantól aztán ezt tekintette otthonának, és engem a gazdinak. Szeretem, aranyos, nem zavar, de… Egyik éjjel szagát foghatta a zsákba dobott üres olajos hal konzervdobozának, és szó szerint szétcincálta az egész zsákot. Megküzdhetett vele, de foszlányok maradtak csak belőle, és minden addig benne levő szét volt terítve reggelre az udvaron. Nem örültem. Egy nagy zárható kuka kellene a zsákoknak, az viszont nincs. Így pedig nem sok értelme van használni, úgyis szétszedik. Így aztán visszatértem a tavalyi módihoz, egy kb. 10 literes vödröm van, abba rakok bolti nejlonzacskót, és 2-3 naponta viszem a konténerbe. Éjjelre lefedtem a kisebbik lavórral, de a második este, mikor már volt benne valami, mikor este 8-kor jöttem vissza a tavernából, már akkorra intézkedett Zorró. A lavórt leküzdötte róla, a vödröt kiborította. Így most már esténként egy nagy kő is kerül a lavórra. Eddig bevált. (Míg nem szerez valahonnan egy emelőt.) Este szó szerint mindent el kell amúgy is pakolnom, hisz többször hallom, hogy éjjel az asztalra felugorva nézelődik zsákmány után.

   Az állatvilág amúgy is elég mozgalmas életet él itt, szinte egész éjjel lehet hallani, mikor néha felébredek a mozgásukat. Hol kóbor kutya szimatol a fejemnél, hol nagytestű madár tör utat az ágak közt magának, és telepszik le éjszakára a felettem levő ágak valamelyikére, mostanában pedig minden reggel egy nagy fekete-fehér kutyus ébreszt 7 óra körül. A gazdája sétáltatja ezen az útvonalon, és mindig berohan egy kicsit szimatolni, felvenni az éjszakai nyomokat. A gazdi persze kiabálva hívja vissza, 10 méterre tőlem, az ajtó elől, úgyhogy gyakorlatilag nem is lehet eldönteni, hogy a kutyus ébreszt-e, vagy a gazdi. Egyik reggel megnéztem magamnak, egy méterről szembenéztünk, szép és jámbor, békés jószág, nem ijedt meg, én pedig legalább tudom, hogy reggelente ki járja be szimatolva a telket. Most már vissza is szoktam aludni. Hiányoltam már régi kis barátaimat, a vörösbegyeket, eddig egyet sem láttam belőlük. Még nem néztem utána, mennyire vándormadarak, és milyen menetrenddel, de valamelyik reggel örömmel fedeztem fel egyet a fejem fölötti ágon, kíváncsian méregetve, épp úgy, mint tavalyi kis barátom, aki minden reggel ott volt egy kis morzsa menázsiért. Nem valószínű, hogy ő az, de majd összebarátkozunk.

   A veteményes kiskertem sajnos nem úgy sikerül ahogy szerettem volna, eddig nagyon szerény jeleket mutat, hogy be akarna indulni. Valamit nem jól csináltam. A nyúltrágyára gyanakszom, lehet, hogy sokat tettem a földkeverékbe. Utánanéztem, nagyon gazdag nitrogénben, és a kiskerti használatánál óvatosságra intenek. Már jó 3 hete vetettem, és pár hagyma bújt még csak ki, de retekből sem több. Az idő pedig kedvező, öntözöm is. Igaz, a retek zacskóján a vetési periódusok közt nem szerepel a november, de nem hiszem hogy alkalmatlanabb idő lenne, mint a február, március vagy április. Vagy mégis? Na, majd látjuk, kora tavasszal azért még egyszer megpróbálom.

  Zöldet így is eszek eleget, nagyon sok lilahagymát, paradicsomot, paprikát, a gyümölcsök közül gránátalmát, körtét, narancsot. Főzni természetesen minden nap főzök, bár az utolsó jó pár nap ez meglehetősen macerás tevékenység volt. Legutoljára, mikor a veszteségeken elmélkedtem, írtam a főzőm tönkrement elemtartójáról. Mostanra sajnos az egész megadta magát. Egyik reggel a befúvó ventilátor motorja állt le kávéfőzés közben. Most is az elemekre gyanakodtam, onnan visszafelé haladva leellenőriztem mindent, végül szétszedve a motorig jutottam, és mivel az kapott feszültséget, de nem reagált rá, így szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy itt javíthatatlan. Olyan speciális kis modellmotort itt nem lehet kapni, (otthon tudom, hogy igen, így nem dobtam ki), egy másik főző rendelése pedig lehetetlen, mivel az ezt szállító online boltok egyike sem vállal Görögországba szállítást.

   Az elkövetkező napok főzése egy-egy kis tortúra volt. Alapjában a főzőt használtam, abban raktam fával tüzet, de az befújt levegő nélkül nem él. Így elővettem a nagy matracfúvó pumpámat, ami már Skandinávia óta, ötödik éve szolgál, és azzal, manuálisan, mint egy kovács a fújtatójával, állandó pumpálással nyomattam az éltető levegőt a tűz alá. Persze ez azért eléggé megnehezítette a főzés egyéb teendőit. Nézelődtem a rendelkezésre álló megoldások meglehetősen szerény lehetőségei közt, és végül mertem „nagyot álmodni”. Kis kempingfőzők ugyan voltak, (nem olcsón) de a hozzájuk való turista palackok, a maguk 20-40 dekás gáztöltelékükkel még borsosabb áron voltak, és az folyamatos, heti többszöri kiadást jelentett volna. Amit úgysem bírtam volna. Így esett a választás egy rendes, nagy háztartási palackra, a maga 12.7 kilós töltetével, és egy kompakt, egyszerű, de stabil egyégős gázrezsóra. Volt 2-3 égős is, de minek? A gáz a szomszéd benzinkútnál végülis 25 €u volt, (ami az ötletszerű árképzésre utal, az az, hogy az első érdeklődésemkor, kb. egy hete még 20 €u-t mondott árként a hölgy, és erre megesküszöm!) de ha belegondolunk, ez úgy tudom, otthon sem sokkal olcsóbb. És kirakott, bármilyen hivatalos árjegyzék, számla, blokk nélkül hiába reklamálnék. A városban néztem különböző rezsókat, már összebarátkoztam egy kompakt kis minipalackkal is működő, kimondottam turista főzővel, 30 €u-ért az egyik üzletben. De a kiszolgáló hölgy, (ilyen is van) hátrahívott a raktárba, és megmutatta ezt a bár egyszerűbb, de a célnak tökéletesen megfelelő, és masszívabb darabot, fele áron, 15 €u-ért. Kellett  hozzá még egy nyomáscsökkentő, azt 10 €u-ért ugyanott kaptam. Magától kérdezte, hogy csövem ilyesmi van-e, mikor mondtam, hogy még nincs, azt is vágott, adott tömítéseket, keresett szorító bilincset, és az egyik alkalmazottal össze is szereltette. Az utóbbiakért nem kért pénzt, az grátisz volt.

   Visszaútban vettem meg a palackot, a kúton kértem a hölgytől kulcsot, hogy addig adjon kölcsön, míg itthon összeszerelek. Mondta, hogy igen, van több is, menjek hátra a raktárba, keressek magamnak a szerszámok közt. Nem találtam. Ő is segített, egyőnk sem talált, bár tudta, hogy több is van/volt. Felhívta a férjét telefonon, aki elszomorított bennünket azzal, hogy valóban volt, de apránként mindet kölcsönkérték, és egyiket sem hozták vissza. Ejnye, itt ilyen is van? Persze nem estem kétségbe, tudtam, hogy a szomszédom, a halász palackos gázt használ, (főleg azért, mert itt vezetékes nincs), így tőle kértem, adott is, és egy fél óra alatt összeszereltem. Ez most jó darabig elég lesz, és azért megkönnyíti a szélben esőben történő sütést-főzést.

   Mikor kértem a gázkulcsot palackhoz, nem lehetett nem észrevenni az Ő és a felesége szemében felvillanó kíváncsiságot. Jó egy éve vagyunk szomszédok, azóta még nem járt nálam. Abban a pillanatban nagy pénzben mertem volna fogadni, hogy rövid időn belül fog! (Igaz, szinte sosem volt otthon, mindig a tengeren volt. A napokban, mikor feltűnt, hogy rég láttam a hajóját, Őt pedig sűrűn, egy kutyasétáltatáskor rákérdeztem, hogy mi van a hajóval? Mondta, hogy nem volt jó a kikötő, és a tulaj, akinek több hajója is van, elvitte másik kikötőbe, ahová Ő persze nem ment, így most nem dolgozik. Úgy fogalmazott, hogy mást dolgozik, de tudom, mert látom, hogy mindig itthon van. Jelen pillanatban Görögországban 25% a munkanélküliség) Megfőztem az első ebédet rajta, sajtos tésztát, nagyon bejön, nagy könnyedség vele főzni. Elmosogattam, rendet raktam, behúzódtam a sátorba sziesztázni, mikor az ajtóból kiabáltak. A szomszéd jött a megjósolt látogatóba! Persze kellett kulturált indok is, hozott egy kis csomagot, egy nagy csomó hagymát, citromot, és egy zacskó házi, fekete olajbogyót! Mondta, hogy mind itteni termés, házi készítésű az olajbogyó is, de érzett is, nagyon finom! Jópofa volt, ahogy talált okot a látogatásra, a két kislánnyal, és a német juhásszal jöttek. Kérette kicsit magát a bejövetellel, de aztán örömmel nézett szét, én meg annak örültem, hogy látszott rajta a csodálkozás, és nagyon tetszett neki, nekik minden.

   A nagy zsák felaprított száraz fámat azért elraktároztam, ki tudja mi és hogy alakul még. A palacknak persze van betéti díja is, az is 25 €u, megegyeztünk, hogy mikor megyek el, azt visszaveszik. Tehát mindezzel együtt megint sikerült a ráadásul december lévén meglehetősen korán utalt nyugdíjamnak megint jól a nyakára lépnem! Viszont ami kell, az kell. Az biztos, hogy nagyon soká lesz megint január 12, a következő ellátmány…. Kívántam az édességet, így ma palacsinta volt az ebéd, vettem egy kiló itteni Nutella-szerű csoki-mogyorókrémet, egy vödör 3.50 volt. 10 db. nagy, krémmel vastagon megkent palacsinta készült, amiből egyszerre csak ötöt bírtam megenni, a többi maradt vacsorára.

   A főző fűtőanyaga, a többnyire fenyő gally, a maga gyantás kormával erősen megviselte a főző edény készletemet. Vastag kéregben állt az aljukon a korom, gyakran tisztítani nem volt érdemes, mert macerás, és azonnal úgyis olyan lett. Az új teflonserpenyőmnek egy sütés után eltűnt minden eredeti színe. Így a ma délelőttöt a tengerparton töltöttem, ott igyekeztem homokkal, szivaccsal, mosogatószerrel, és tengervízzel eltűntetni a koromréteget. Többnyire sikerült, az edénykészletről és a kávéfőzőről igen, sajnos a serpenyő nem nyerte vissza eredeti színét. Lassú munka volt, ráment a délelőtt. Az ebéd utáni szieszta helyett kezdtem el írni a naplóbejegyzést, mert már elég sok minden történés gyűlt össze. Most 4 óra van, egy óra múlva naplemente. Most egy órás séta a parton, a széltől eltekintve szép idő van, majd 5 után a taverna, és fel is tudom rakni, amit írtam. Karácsony körül folytatás!

December 23. szerda

    Úgy tűnik megártott a dicséret az időjárásnak, amit a legutolsó bejegyzésben kapott. Az elmúlt 3 hét, kezdve azzal a délutánnal, amikor írtam, nagyon szelesre, és emiatt hűvösre sikeredett. Ahogy visszaemlékszem az elmúlt decemberre, és remélem nem csak az idő múlása szépíti meg, sokkal kellemesebb volt. Most 3 hete egyfolytában 50-70 km-es északi szél fúj, és elég sok felhő. Eső szerencsére még mindig nem esett. És az a rossz, hogy hiába süt is ki a nap, abban az erős szélben nem érvényesül az ereje. A reggeli fürdések elmaradtak, napozni is nagy ritkán tudok kifeküdni, a fél-egy órás szélcsendesebb időszakokat kihasználva, a déli meleg napra.

    A napi séta adag azért megvan, de be kell öltözni, a szél átfúj a pulóveren is. Hatalmas hullámok vannak, volt, hogy a parti homok teljes szélességében végig söpört, és csak fent, az úton lehetett közlekedni. Kicsit borzongató nézni, mikor a legnagyobb szeleket és legvadabb hullámokat kihasználva KITE-sek, az ernyős szörfösök vágnak neki a háborgó tengernek, és néha teljesen eltűnve a hullámok között, bő kilométerre kihajózva a nyílt tengerre hatalmas sebességgel vágtatnak a vízen. Jó adrenalin-löket lehet, de azért ezt már nem kívánom megtanulni.

   A gázfőzőm bevált, sokkal egyszerűbb, gyorsabb és könnyebb a napi főzés, vízmelegítés vele, mint az amúgy nagyon praktikus fatüzelésű kis főzőmmel volt. Az, mint a neve is mutatja egy túlélőfőző, de úgy látszik nem egy évi, folyamatos, napi többszöri használatra szánták. A lehetőségekhez képest finomakat és tartalmasakat főzök, gyakorlatilag mindent el tudok készíteni, amit otthon, ha a megfelelő alapanyagokat meg tudom venni.

   A veteményes kertem nem az év sikertörténete. A retek csak nem akart kibújni, míg elkezdtem gyanakodni, hogy talán túl mélyre vetettem a szemeket. Csináltam egy másodvetést, előre 2 napra beáztatott magokkal, és épp csak pár milliméteres földtakaróval. Pár map alatt zöldellt az egész láda, szinte mind kihajtott. Pár napig hagytam megerősödni, majd nekiültem, és megritkítottam, hogy normálisan tudjanak nőni az egymásmelletti fejek is. Sűrűn locsolom, és az egyik reggeli locsolásnál vettem észre, hogy a gyenge, friss hajtásokat, a leveleket igencsak megritkította valami. A levelek hiányait nézve rájöttem, hogy a madarak fedezték fel, és lakmároznak rajta jóízűt. A sátor elől figyelve, láttam is, ahogy leszállnak, és csemegéznek. Úgyhogy most egy másik ládával le van fedve, annak a résein nem tudnak beszállni. Remélem valahogy összeszedi magát. A hagyma nagyon óvatosan, nyögvenyelősen kezd hajtani, kb. fele bújt eddig ki, de folyamatosan dugják ki a fejüket. Lehet, hogy azt is túl mélyre raktam le. Lesz még 1-2 hónap, mire szüretelni tudok.

    Az egyéb állatokkal is folyik a küzdelem. A cicám kenyérvadászatáról már írtam, hogy éjszakára a hálóban száradó kenyeret el kell raknom előle, mert levadássza az ágról. Ám ő egy élelmes cica, kiszagolta, hogy a raktár sátorba, ahol a többi élelmiszert is tartom, oda raktam be éjszakára a kenyeret. Nos, mi sem volt egyszerűbb, egyik éjjel befurakodott a külső, esővédő réteg alá, felkapaszkodott a belső réteg oldalán, (végig ott vannak az árulkodó karomnyomok) a tetőn csak szellőző háló fedi a belső részt, ennek nekiesett, szétszedte a hálót, beugrott a zárt sátorba, és a zacskóban levő száraz kenyeret szétcincálta. Tulajdonképpen a film nézése közben hallottam a zajokat a sátor felől, de álmomban nem gondoltam volna, hogy ezt ilyen élelmesen és rámenősen végigcsinálja. Másnap, mikor a reggelit szedtem ki, akkor vettem észre. Egy jó óráig varrtam a sátor tetejét. Most már az utánfutóba van bezárva a kenyér, remélem annak a lakatját nem feszíti fel egy éhes pillanatában.

    Ugyancsak elkiabáltam a pókcsípések iránti immunitásomat, az első csípések vagy mástól származtak, vagy nagyon gyerekpókok voltak. Bizony, most már vannak igazi csípéseim is, jelen pillanatban négy, és ugyanúgy mint tavaly, egyszerűen nem tudom kivédeni, és nem tudok mit kezdeni velük. Mind a négy ugyanúgy az ujjaimon van, ugyanúgy nem észlelem a csípések vagy marások pillanatát, vagy idejét. Egyszer csak egy helyen elkezd érzékenyebb lenni az ujj, mikor jobban megnézem, az érzékeny hely közepén ott a kis piros pont, aztán terjed, feldagad, bepirosodik, viszket és fáj, elsötétül, bevizenyősödik, majd egy bevérzett feketés hólyag lesz a helyén. Nincs védekezés, nincs gyógymód. Jön, és hosszú hetek alatt elmúlik. A mentaolaj nem vált be, a kezemet is bekentem vele, de nem sokat ért. És csak, és kizárólag csak a kéz ujjain. Az itteni élet eddigi legnagyobb rejtélye. Lehet, hogy morbid, de most azon gondolkodom, hogy éjjel gumikesztyűben alszok. Nappal biztos nem csíp meg semmi, ami történik, az csak éjjel, álmomban lehet. És hiába nincs már semmi felesleges a sátorban, ahova elbújhat. Hiába pakolom ki a matracokat hetente, és takarítok ki aprólékosan. Hiába zárom még egy percre is a sátrat, legfeljebb a másik rosszat érem, tönkremennek folyamatosan a cipzárak. Szóval, ezzel még nem tudtam mit kezdeni.

   A falu, a környék csöndes. Az adventi vasárnapokon élénkült meg kicsit a forgalom, akkor jelenik meg néhány kiránduló a parton, a templomdombig vezető fasétányon, illetve a taverna bonyolít le nagyobb forgalmat, azt is inkább ebédidőben, délután. Két szombat volt, amikor már a tavaly is látott gyerekrendezvényt tartottak, valami elő-karácsony lehet, családok népesítik be a vendéglőt, és látszik, hogy a gyerekeknek szól a buli, ők vannak a középpontban. Én esténként szoktam csak lemenni, az internetes egy-két órámra, akkor már csak néha fogok ki haveri összejöveteleket, azok viszont hangerőben verik a százfős gyereksereget. Általában úgy társalognak, mintha veszekednének. Bár, valamelyik este is annak tudtam be, de pár perc múlva repült a szék.

   A kikötői forgalom elég élénk, a nagyobb halászhajók, amik a nyári idényben nem jönnek erre, lévén a kikötő mással, magán- és kirándulóhajókkal foglalt, most itt kötnek ki. Van, hogy 3-4 nagy hajó is apró mólóhoz simul, igaz ilyenkor csak két sorban, egymáshoz tudnak kikötni. Itt intézik el a tankolást, nagy tartálykocsik hozzák, és pumpálják a gázolajat a hajókba, illetve hűtős teherautókba pakolják át az útközben már osztályozott, lejegelt friss halat. Pár óráig ilyenkor maradnak, van hogy egész éjszakára, a személyzet kimenőt kap, és ilyenkor ők is színesítik a Gorgona taverna esti életét.

    A város is eléggé elcsendesedett, a parti teraszok, bár lehúzott műanyag szélvédőkkel zárttá tették őket, többnyire teljesen üresek. A kompforgalom is a minimumra csökkent, hisz alig érkezik ilyenkor turista a szigetre. A szeles idő miatt én is igyekeztem minél jobban széthúzni a bemenetelek intervallumát, mert igaz, hogy oda-vissza csak kb. 10-12 km, de 70 km-es szélben az sem egy leányálom. Rászántam magam, és az egyik bemenetelkor végre beültem a borbélyhoz, zavaró volt már az 5 hónapja növesztett haj. Szerencsére annak az ára nem emelkedett, bár júliusban otthon 600 Ft-ért vágták, itt 8 €u, tehát kb. 2500 Ft.

    Ugyanazon a napon a kínai boltban nézelődtem, néha jó dolgokat, apróságokat fedezek fel, szóval akkor kiszúrtam egy faliórát. Felmerülhet a kérdés, hogy minek az nekem, tényleg csak egy hirtelen ötlet volt. Az idővel való viszonyom változatlan, gyakorlatilag független vagyok tőle. Az egyetlen órám, a karóra, az a sátorban a fejem fölé van rögzítve, annyi a funkciója, hogy este olvasás közben magamra tudjak szólni, hogy na, most már elég, egy óra, aludj, vagy reggel, hogy kilenc óra, nem kellene kimászni, és elkezdeni a napot? Szóval ennyi. A nap állásából, meg a belső órámból többnyire pár perc eltéréssel meg tudom mondani, hogy mennyi az idő. Egyszerűen csak elképzeltem, hogy milyen jó mutatna az a kis főzőfülkém falán. 4 €u volt, megvettem. Beüzemeltük, adtak hozzá elemet is, szépen ment, egész itthonig. Itt aztán, ahogy felakasztottam, rövid idő múlva állt. Megráztam megindult, aztán egy idő múlva megint állt. Levettem, szépen visszacsomagoltam, és a legközelebbi bemenetelemkor visszavittem. Magyarul mondtam a főnöknek, hogy mit csináljon vele, de érdekes módon egy percet sem vitázott, annyit kérdezett mennyit fizettem érte, és a négy eurót szó nélkül visszaadta.

   A felszerelés amortizációja tovább folytatódik, hiába, az idő telik, és semmi sem örökéletű. A kétmedencés mosogatóm egyik része széthasadt a forrasztásnál, azt le kellett vágni, most már a maradék az asztalon edénytartóként funkcionál, van új mosogató tálam. A 20 literes csapos víztartályom füle egy emeléskor kiszakadt a helyéből, és a tartály a lendülettől egy fának csapódott. Kilyukadt. Most füle sincs, és bár a lyukat beragasztottam a bicikligumi ragasztó-készlettel, de az sem fogja túl sokáig bírni. Eredeti céljára is használnom kellett a ragasztót, a külföldi biciklis utak folyamán először kaptam igazi defektet. De most akkorát….!

   A városból jöttem haza, alig értem ki, mikor egy nagy szusszanással egy időben dobálni kezdett a bicikli hátulja. Olyankor a hozott ivóvízzel, bevásárlás után jó 20 kilóval nehezebb. Megálltam, megnéztem, és egy kb. 10 centi hosszú szeg vastagságú acéldarab állt bele a kerékbe, de úgy, hogy átverte az egész kereket, egyik oldalon bement, és a másikon kijött. Ötletem nem volt, hogy ezt hogy csinálta, hogy bírta a földön fekvő kis rudat úgy felszedni a kerék, és hogy bírt a gyors forgás közben pont úgy beleállni. Villanyszerelők dolgoztak azon a szakaszon előtte, oszlopot állítottak, felsővezetéket szereltek, tőlük származhat a levágott darab, de hogy épp olyan szerencsétlenül találkozzak vele, és épp az én keskeny gumim az áldozat, az szinte hihetetlen volt. Mindenesetre kivégzés jellegű volt, kioperáltam a vasat, ami ráadásul befordult, és beszorult a sárvédő alá, szerszám persze semmi nem volt nálam, és hazatoltam. 3.5 km, nem volt egyszerű. Nem sokat vacakoltam vele itthon, volt tartalék belsőm, kicseréltem, majd csak másnap ragasztottam be a defekteset, a két foltjával most már az a tartalék.

   Karácsonyfát az idén nem állítottam, nem állítok. Tavaly volt, sokat dolgoztam vele, aki erre járt, megcsodálta. De a konkrét napokat, estéket nem tette ünnepibbé, vagy egyáltalán ünneppé, azok ugyanolyanok voltak, mint az előzőek, vagy az utána következőek. Azután elgondolkodtam, hogy a karácsonyt nem a fa, meg az egyéb külsőségek, az adventi koszorú, stb. teszi Karácsonnyá, hanem sok egyéb, amit most nem részletezek. Olyanok, amik itt nincsenek, nem is lehetnek meg. Úgyhogy úgy döntöttem, az idén ezeket a napokat úgy kezelem, mint a régen nagyon sokszor átdolgozott Karácsonyokat, Szilvesztereket, Újéveket, Húsvétokat, stb., hogy amikor kilépsz az ajtón, és elindulsz dolgozni, és egyedül maradsz, akkor ez a nap is pont olyan, mint a másik 364 az évben. Egy egyszerű hétköznap.

2016. január 7. csütörtök

   Emlékszem, régebben, mikor a Karácsonyi bevásárlás őrületében kiléptem az utcán levő hideg, sós latyakba, vagy hónom alatt a fenyővel gyalogoltam haza a Mars térről, de akkor is, mikor a Széchenyi téren keresztülvágva, a sárgás esti fényben furcsán gomolygó friss hóesésben tapostam a pár centis szűzhavat, szóval sokszor álmodoztam arról, hogy milyen is lehet a Karácsony napsütésben, pálmafák árnyékában, és fürdőnadrágban, napozva és a tengerben fürödve. Aztán, mint szerencsére elég sok álmom az életben beteljesedett, vagy inkább helyesebb úgy, hogy megvalósítottam, és így első kézből tudom tanúsítani, hogy nagyon kellemes érzés, meg lehet gyorsan szokni, bármilyen furcsa is nekünk, a mérsékelt égöv alá születetteknek.

   Az előző jelentkezésemet követő napon, 24.-én a fentiek úgy döntöttek, hogy Jézus születésének ünnepe mégiscsak megérdemel egy kis jó időt. Varázsütésre elállt a szél, a felhők eltűntek az égről, zavartalanul érvényesülhetett a Nap még ebben a hónapban is perzselő hatása. Úgy látszik, valóban vékonyodik az az ózonpajzs, ha nincs felhő, égetni tudnak a sugarak. Reggel a szokásos szertartások után biciklire pattantam, és a városba indultam. Elég sok elintézni és vásárolni valóm volt, hisz a naptár szeszélye miatt ez az ünnep itt is tulajdonképpen négy naposnak ígérkezett.

    Először a Postára mentem, két helyről, Kislányomtól Londonból, és egy nagyon kedves barátomtól otthonról kaptam gyengéd figyelmeztetést arra vonatkozólag, hogy érdemes megnéznem, nincs-e véletlenül postán maradó küldeményem. Volt, igaz csak egy, a londoni képeslap rendben és időre megérkezett, talán egyetlen kézzelfogható, és nagyon jóleső emlékeztetőként arra, hogy azért csak a szeretet ünnepe van! A virtuális karácsonyfám alatt ez az egy ajándék volt, attól, akit mindenkinél jobban szeretek. Zárójelben még annyi, hogy a másik küldemény még a mai napig nem érkezett meg. Mint végül is egyeztettünk, 15.-én került a magyar postára, tehát ha hinni lehet az otthoni szakmai jóslatoknak, hogy ünnepek alatt néha egy hónapba kerül, míg egy küldemény eltalál ilyen messzi célba, még van esély, hogy megérkezik. Mindenesetre az itteni postán már név szerint üdvözölnek belépésemkor, és lehet, hogy kicsit unnak is, amikor mindig kétszer átnézetem velük a postán maradó küldeményeket.

    A csodálatos időben sétáltam is egyet a belvárosnak számító rakparton, a kikötőben, az ünnepi forgalmat bonyolító üzletek között nézelődve. Bár tulajdonképpen rendes hétköznap volt, mégis nagy volt a nyüzsgés. Mint jobban megfigyelve rájöttem, a forgalmat szinte teljesen párosával, hármasával járó, ünneplőbe öltözött gyerekek, fiatalok alkották. A legkülönfélébb hangszerekkel, gitárral, hegedűvel, buzukival, szájharmonikával, a háromszög alakú fém ütőhangszerrel, a triangulummal, vagy csak a legszebb és legegyszerűbb hangszerrel, a gyermeki énekhanggal szolgáltatva a kíséretet regélésüknek, kezükben perselynek kiképzett dobozokkal jártak üzletről üzletre, és szedték be rövid karácsonyi produkciójuk után az eurókat. A betlehemezés nálunk talán már feledésbe is ment szokásával találkoztam. Érdekes volt megfigyelni, hogy nem csak a tényleg gyerekkorban levő tíz év alatti lurkók ápolták ezt az otthon szerintem már „égőnek” titulált hagyományt, hanem már szinte felnőttnek tűnő tinédzserek is. Ennyiben még biztos eltérnek az itteni és az otthoni értékrendek. Szerintem az itteni javára.

   Aztán a pékség következett, ahol meglepődtek, hogy a szokásos, két napra vett egy db. kenyér helyett most kettőt kérek. Szóltak is, hogy az ünnepek alatt is nyitva vannak, de nem szeretem a véletlenre bízni, illetve emlékeztem, hogy tavaly valamelyik ilyen ünnepi nyitva tartáskor már csak száraz kenyeret kaptam, na meg nem szoktam kétnaponként bebiciklizni. A helyi kisboltom pedig garantáltan nem lesz nyitva. Így maradtam a kettőnél. A közelben van a vízvételező hely is, itt is felvettem a szokásos 15 liter ivóvizemet. Most is, mint mindig, elfacsarodott szívvel néztem be a pékség, és az itt sorakozó házak udvarára. Mindig majd megszakad a szívem, mikor az udvarokon, a kertekben viruló narancs és citromfákat meglátom. Érési idő van, (bár az szinte folyamatos) a fák roskadoznak az érett gyümölcsöktől. Ami önmagában jó, viszont az, hogy szerintem senki nem szedi őket, mindenesetre a fák alja terítve van lehullott, és lassan rothadó naranccsal, citrommal, az viszont szívfájdító. De sajnos mind bekerített részen, kertekben van. A boltban most 1-1.30 kilója a narancsnak, tehát 3-400 Ft. Kár érte!

   Az aktuális árat le is tudtam ellenőrizni a szupermarketben, hisz a következő, illetve a nap végső állomáshelye ez volt. Mindig ezt hagyom utoljára, ez van legjobban a város szélén, és az itt vásárolt dolgokat nem kell megsétáltatni. Alig voltak, úgy vettem észre itt nem nagyon tört ki a négy napos ünnep bevásárlási őrülete. Egyedül a húsos pult előtt álltak többen, (a választék is nagyobb és speciálisabb volt a szokásosnál) és a megvásárolt árut az egy szál hentes igény szerint elő is készíti. Azt meg kell jegyeznem, hogy a vásárolt mennyiségek, és az áru típusa nem kifejezetten az otthon megszokott volt. Vagyis nem 3 darab farhátat, vagy 30 deka combot kértek az emberek. (Na jó, én épp annyit vettem, de az én esetem más….) Fél vagy egész malac, 5-10 kiló szín-marha, egész karajok göngyölve, fél bárány, 3-4 nyúl, szóval ezek voltak az átlagok.

    Tényleg szerényen vásároltam, hisz egy nagyon hosszú hónap van mögöttem. Elméletileg jó dolog az, hogy a megszokott 12.-ével szemben decemberben már 2.-án a számlán van a nyugdíj, de onnantól kibekkelni a következő, január 12.-i nyugdíjig… Szóval nem egyszerű. Ezt otthon is mindig megszenvedtem, főleg úgy, hogy épp egy „ünnepes-ajándékozós” hónapban kell ezt tenni. Itt ezek a dolgok kimaradtak, de mégis! Mindenesetre most már látom, hogy sikerült, és már csak öt nap van hátra. Nekem pedig még mindig van 2.30 euróm!

   Kedves szokás a szupermarket részéről, hogy az ünnep tiszteletére Ők is vendégül látják a vevőket. Így volt ez tavaly is, igaz, az idei már a gazdasági megszorítások jegyében zajlott. A múlt évben már az advent heteiben is megvolt ez a figyelmesség, most csak közvetlen az ünnep előtti 1-2 napon kezdődött. Akkor 2-3 féle süteményből volt folyamatosan szabadszedés, most csak egyből. A raki, a pálinka az maradt. Abból egy pohárkára, és a sütiből három szemérmes fordulóban ugyanannyi szeletre meghívtam magamat, ezzel a karácsonyi édesség le volt tudva. Nem fenyeget az elhízás veszélye.

   Ahogy hazaértem, az egyszál póló is rám volt izzadva. Szélcsend volt, nyugodt tenger, úgyhogy a főzés halasztva lett a délután órákra, és lementem a partra, napozni, közben hallgatni az aktuális hangos-könyvet, (Thomas Mann: Varázshegy) és persze időnként úszni egyet. Nem voltam magányos őrült, nemsoká csatlakozott egy itt telelő, (többször láttam már őket) német pár is. Szóval a bevetőben erről beszéltem, így is lehet karácsonyozni, bármi furcsa is. A nap, a Szenteste amúgy semmi ünnepi hangulatot nem hozott a jó időn kívül. Sötétedéskor szokás szerint beültem a tavernába, 1-2 ember lézengett, amúgy teljesen üres volt, és a villogó díszeken kívül semmi nem jelezte az ünnepet. Pár ünnepi jókívánságot elküldtem, a családtagokat csak rövid időre szólítottam meg a készülődésben, aztán vissza a sátorba, filmek, és olvasás következett éjfélig.

   Másnap, 25.-n maradt a hasonló időjárás, és a talán ennek köszönhető kimondottan jó hangulatom. Az előző hosszabb utakon már megfigyeltem magamon, hogy az egyedüllétben kb. 3-3.5 hónap után jelentkezik egy krízis időszak. ( Az első, a Skandináv úton mikor ezt észrevettem magamon, akkor ott, melegében utána olvastam, és a szakirodalom is megerősíti ezt az idő intervallumot, esetleg némi személyiség-függő eltéréssel.) Szóval ezek mindig megvannak, most december 13.-n jelentkezett egy hullámvölgy, ezt határozottan észrevettem magamon, ami szerencsére Karácsonyra teljesen elmúlt. Az ilyen, szeretteinktől távol töltött családi ünnepek általában még nehezítik a helyzetet, most időben túlestem rajta.

   Egy szórakoztató közjáték volt aznap reggel. Említettem már, hogy mások is töltik itt a telet páran, angolok, németek, mint kiderült skandinávok is. Persze ez itt a faluban nem nagy szám, nyolcan-tízen lehetnek, akik simán megtudják fizetni az amúgy tényleg nem durva, 300 eurós havi apartman díjat. Többnyire magányos hölgyek, talán 1 pár, és 1-2 férfi van. Mindegyikkel köszönünk, néha pár szó az időjárásról, ennyi, és ennél mélyebben nem is akarok belemélyedni. Ők azért egy laza társaságot alkotnak, esténként együtt vacsoráznak, isznak a tavernában. Tehát, egy látszólag jó kis társaság.

   A magányos, jó középkorú hölgyek persze nagyon kedvesek, nagyon barátkozók, és nagyon érdeklődők. Amit azért többnyire sikerül udvariasan kivédenem. Van/volt egy rámenősebb hölgy, aki szinte minden este odajött a tavernában az asztalomhoz, ahol mindenkitől félrehúzódva neteztem. Minden este bájosan üdvözölt, minden este megkérdezte honnan jöttem, minden este közölte, hogy Ő svéd, és Stockholmban lakik, és minden este megérdeklődte, sőt megnézte épp mit csinálok, és kivel beszélgetek. Szóval, nem volt egyszerű! Mentségére szolgáljon, hogy minden este, (de már nap közben is) láthatóan egy átlagos, és elég magas fokra be volt állva vérének alkoholtartalma, így a feledékenység is, na meg az egyebek is elnézhetőek voltak.

   25.-én reggel felmentem, és kiültem a kedvenc kis templom-dombomra, a kiülő-sziklámra, és a csodaszép reggelben gyönyörködtem a tájban. Persze, azért semmi nem lehet teljesen zavartalan, jött a hölgy! Nagyon megörült, nekem, üdvözölt, megkérdezte hogy honnan jöttem, mert Ő Stockholmból. Most tényleg figyeltem rá, pontosabban érdeklődve tanulmányoztam az arcát, ami rendesen össze volt verve. Horzsolások, kék foltok, még egy klasszikus, békebeli monokli is díszítette a szeme alját. Mikor észrevette nem eléggé tapintatos szemlélődésemet, kedves mosollyal megmagyarázta, hogy egy kissé összekaptak előző este (a szeretet ünnepén!) a barátnőjével és egyben apartman szomszédjával, egy német hölggyel (?) és kézmozdulatokkal szemléltette is, hogy miként verték laposra egymást. (Istenem, de megnéztem volna!)

   Nagyon nem viselte meg lelkiekben a dolog, bár az látszott, hogy már reggel igyekezett az izgalmakat egy pár pohárkával tompítani. Annyit közölt még, hogy ne aggódjak, a német hölgy sokkal rosszabbul néz ki, egyébként meg hülye, (sic!) és hogy ezért Ő most délután haza is repül Stockholmba. (Azért csak lett nekem is még valami jó a virtuális karácsonyfa alatt!) Érzékeny búcsút vettünk, és azóta nem láttam. Jó pár napig a barátnőt sem, már az újévben futottunk össze, 20 méterről nem látszott rajta semmi komolyabb arci trauma. Mindenesetre ez a kis nüánsz vidámmá tette a napomat!

   Fürdés, napozás, olvasás, főzőcskézés, tehát olyan igazi laza, semmittevős, de mégis nagyon gyorsan eltelő nap volt. Némi mocorgás már mutatkozott, hisz az iskolákban tél szünet volt, az idő pazar volt egy kis kirándulásra, de alapjában véve nem volt zavaró a dolog. A faluban is csend volt, ebédidőben szaporodtak meg a kocsik a taverna előtt. Este, felhő nem lévén teljes pompájában ragyogott a telihold, ami, mint olvastam, csak minden 38. évben esik karácsonyra. Gyors fejszámolás után kiszámoltam, hogy a következőnél dupla ünnep lesz, hisz én meg a centenáriumomat fogom tartani abban az évben….

   Szombat, a második nap hasonlóan telt, lubickoltam ebben a váratlan ajándékban. Még egy kicsit többen voltak, de még mindig messze volt a zavaró szinttől. Délelőtt egy nagy sétát tettem, a különböző, általam felállított távolságok közül a második leghosszabbat. Jól esett, előre majdnem készre volt főzve a babgulyás, ráértem. Délután olvasgattam, majd besétáltam a faluba, aloe verát gyűjteni. Van egy jó lelőhelyem, ott szoktam egyszerre 1-2 nagyobb levelet levágni természetgyógyászati célokra.

   Akkor már 3. éjszaka aludtam gumikesztyűben, és aznap lett először gyanús a pókokról, és azok csípéséről felállított teóriám. A szűk gumikesztyűben fizikailag lehetetlen, hogy bármi is észrevétlenül hozzáférjen a kezemhez, viszont reggelre megint új viszkető, piros duzzanatok jelentek meg az ujjaimon. Csak a kezemen, pontosabban csak az ujjakon, és csak a külső részen. A tenyér felől egy sem, és egyik hüvelykujjon sem, viszont a másik nyolc már borítva van. Most az új elméletem az allergia. Tavaly is, az idén is egy bizonyos idő után kezdtek jelentkezni a tünetek. Tavaly is, és most is elég sokat használok egy bizonyos klóros fertőtlenítőből, több mindent mosok, mosogatok azzal, és persze mindig csupasz kézzel. Úgyhogy, most az az egyes számú gyanúsított, pókot amúgy sem láttam hetek óta.

   Most elkezdtem megint kezelni a duzzanatokat, aloé-vera kifacsart levéhez kurkumát kevertem, és ezzel ecsetelem a duzzanatokat, néha le is ragasztom őket, bár azok gyorsan lejönnek. Úgy tűnik ér valamit, a hetek alatt lappadó duzzanatok most két-három nap alatt láthatóan javulnak. Mindenesetre a gumikesztyűt mosogatáshoz használom!

   A beszerző körúton vettem észre, hogy a taverna székei fehérbe öltöztek, ez pedig esküvőt szokott jelenteni. Kicsit félve is mentem le öt órakor netezni, de még teljes csönd volt, illetve a zenekar próbálgatta a hangosítást. Fél nyolckor még mindig, mikor feljöttem, majd nyolckor hallatszott a hangos dudaszó, (itt is divat a csendháborítás) megérkezett a násznép. Rázendített a zenekar, 10-kor robbantak a tűzijáték petárdái, és a szélcsendes, békés karácsonyi éjszakában reggel hatig élvezhettem az önfeledt mulatás, és a kissé túlhangosított zene hangjait.

    Aztán elmúlt az ünnep, és elmúlt az ünnepi idő. Reggel, mikor a feltámadó hatalmas szélben mentem le kenyérért a kisboltba, a taverna előtti utcaszakasz, a kis móló bejárata még magán viselte az éjszakai buli nyomait, bár a szél gyorsan feltakarított. Gyorsabban mint a személyzet bent, a vendéglőben, ahol még estefelé is folyt a romeltakarítás. Olvasgattam az otthoni időjárás előrejelzést, ami szilveszter körülre ígérte a gyors, és drasztikus lehűlést, hát az bizony ide is elért. Talán az előszele még hamarabb mint otthonra.

    Légvonalban 1067 km-t mutat a térkép Szeged és Aga Anna között, de az időjárás szempontjából, egy 80-100 km-el száguldó szelet figyelembe véve, nem is olyan nagy az a távolság, egyben a különbség. Mindenesetre az elkövetkező két napban hirtelen ízelítőt kaptunk abból, hogy mi is lesz várható a következő két téliesebb hónapban, ha az áramlatok rossz irányból jönnek. Orkánszerű északi szél tört be, csapadék még nem volt, de a hőérzet rám parancsolt még két pulóvert, és éjszakára, ebben a ciklusban először, a cicanadrág is előkerült.

   Nemhogy a fürdés, a napozás szűnt meg, de a séta is a legrövidebb távra csökkent, és igazából most örültem az új gázfőzőmnek, abban a szélben a nyíltlángos fatüzelésen főzni…. Csináltam már, nem egy leányálom, és nem is kívánom vissza. Hétfőn délelőtt is lementem a tavernába, az idő is rossz volt, a sátorban nem nagyon szeretek az éjszakán kívül heverészni, na meg borult időben a napelem sem tölt. Ekkor szembesültem az otthon hirtelen támadt „népszerűségemmel”.

   Igaz, én válaszoltam meg az egészet elindító HVG, majd a Délmagyarország kérdéseit emailban. Tehát ezekről a cikkekről tudtam. Viszont ami ezután kitört, amikor a bulvár, és a lájkvadász webújságok „kölcsönvették”, majd kiszínezték ezeket a cikkeket, hozzá rakva a Facebook oldalamról kérdezés nélkül leemelt képeket, az már kissé zavart. És nem is igazán értettem. Annak örültem, hogy akkora a nyugalom és béke mindenhol, hogy az ilyesmiből hír lehet, de hogy ez rólam szól, annak nem. A nyugalomért jöttem ide, nem vagyok celeb, és nem akarok az lenni.

   Teljesen meglepődtem, mikor otthonról visszahallottam, hogy ebben a megyei újságban olvastak, ebben és ebben a helyi rádióban beszéltek rólam…. szóval, nem nagyon tudtam és tudok ezzel mit kezdeni, mert nem értem. Az, hogy az egyik kereskedelmi csatorna ide le akart jönni forgatni, na az volt a hab a tortán, de azt már tényleg köszönöm, nem. Azt már nem is teszem szóvá, hogy ezeknek a cikkeknek a hangvétele sem volt túl pozitív, legtöbbje az egész utamat, az életformát, a célt egyáltalán nem fogta fel, nem érezte, és így nem is tudta érzékeltetni. Talán három üdítő kivétel volt. A HVG és a DM korrekt cikkén kívül egy női hetilap riportja, (lesz) de azért, mert ezek a újságok meg is kérdeztek! A kommenteket meg én nem kommentálom, az többnyire tipikus, és reprezentatív tükre volt a mai magyar ember mentalitásának, lelkiállapotának, és az ő normáitól picit is eltérő életformához való dühödt és bántani akaró hozzáállásának. Persze volt ellenpélda is, nagyon kedves, emberi hozzáállás, bíztatás, elismerés, gratuláció, sőt, a segítség felajánlása is. Pár őszintén érdeklődő új barát, és a példámat követni akaró jelentkező. Ezek jól estek, de én változatlanul szeretném tovább élni egyszerű, és főleg nyugodt életemet. Amiért többek közt idejöttem.

   Szilveszterre, és Újév napjára betört ide is az igazi tél, az ami tavaly január hatodikán. Orkán erejű szél, hóesés, 3-4 fokos hideg, hatalmas, bömbölő hullámok. Ilyenkor a nagy szél szinte tolja a tengert, a vízszint fél méterrel is megemelkedik, a hullámok meglepő távolságokra kicsapnak. A két ünnepi nap ennek megfelelő bezártságban, kicsit fázósan telt, az olvasáson, filmezésen kívül más élmény nem volt. Ugyanilyen volt az élet a faluban is, talán a 31.-én éjfélkor idehallatszó pár petárda utalt csak az új év kezdetére.

   Szerencsére azért gyorsan változik is az időjárás, lehet mondani néha szélsőségesen. Egy havas nap után gyorsan jön egy 20 fokos csendes, vagy déli fuvallattal felturbózott tavasz nap. Figyelem, (most fokozottan) az előrejelzéseket, hiszen ehhez kell igazítani a városi bevásárlásokat, a hajmosást, a nagy tisztálkodásokat, a mosást, ruhák szárítását. Szerencsére azért többnyire sikerül. A téli iskolai szünet tehát ma véget ér, és nem vagyok gyerek-ellenes, de nem nagyon bánom.

   A szünetben több rendezvény is volt a Gorgonában, többnyire nappal, és többnyire gyerekekre kihegyezve. Ez nagyon jó, és nem szeretném ha félre lehetne érteni a gondolataimat, de a gyerekek, a tinik, bármilyen jól neveltek, itt is tinik, főleg ha csapatban vannak. És ilyenkor a szülők a tavernában esznek-isznak, a gyerekek pedig kint a dűnék közt játszanak. Friss, tegnap élményem, hogy én bent a sátorban írtam, kint hallottam, hogy épp egy ilyen nagy gyereksereg rajcsúrozik. Jól teszik, játszanak! Aztán egyszer mintha olyan zajt hallottam volna, mint amit az utánfutóm dobozától hallottam már.

    Csak úgy tudat alatt kúszott be, írtam tovább, mikor eszembe jutott, hogy csak ránézek már az utánfutóra, ami itt a sátor közelében napozott, gyűjtötte az energiát a napelemekbe. Kimentem, és a szerkezetnek hűlt helye, a gyereksereg is már jó messzire zajongott. A homokban, a keréknyomok alapján gyorsan lekövettem, hát már jóval odébb, a fák között játszottak vele, feszegették a lakatot, félig oldalára volt fordítva. Mit mondjak, kicsit mérges lettem. Benne az irataim, meg sok fontos dolog, amiket nem akarok a lezárhatatlan sátorban hagyni. Én megértem, hogy ez bandában egy jó buli, meg ilyesmi, de azért nem tudtam maradéktalanul velük örülni. Egy kis dorgálás, igaz, elég ijedten ismételgették a „sorry”-t, de azért most megint zárom lánccal odakint az utánfutót, mint a nyáriasabb forgalomban már tettem. Megemelve úgysem viszik el.

   Éjjel egy hatalmas-hatalmas vihar volt, egész éjjel villámlással, dörgéssel, fél 2-ig olvastam is, a szél bizony himbálta a sátrat rendesen, de bírja. Nagyon sok eső is leesett, semmi nem ázott sem be, sem el. Reggel mikor kimentem, viszont 20 fok volt. Délelőtt még egy nagy esőt vészeltem át a tavernában, azóta süt a nap, elég erős szél, egy rövidebb sétára szántam csak rá magamat. Karácsony óta kétszer jártam a városban, (postán, de hiába), bevásároltam, most már csak a nyugdíj után, kedden vagy szerdán, ami időjárás függvénye. És, hogy mennyire repül az idő: most veszem majd meg a repülőjegyet is haza. Minden ellenkező híresztelés ellenére, április legvégére.

Január 27. szerda

     Végül az árakat követve és figyelembe véve, a legkedvezőbb időpont április 24.-ére jött ki, tehát akkorra vettem meg a hazafelé szóló repülőjegyet. Ez is hihetetlen, hogy már megint itt tartok. Lassan öt hónapja hogy itt vagyok. Épp valamelyik nap számoltam végig, hogy az elmúlt öt évből kettőt külföldön éltem. És ez alatt 21 országban jártam… (Csak csendben szoktam magam ilyenkor megfedni: nem kellene már kicsit lenyugodni?)

    Ez a bejegyzés megint elég rövid és eseménytelen lesz, itt is uborkaszezon van, az időjárás meg arról gondoskodott az elmúlt hetek alatt, hogy túl sok kalandba ne legyen kedvem belevágni. Vissza kellene olvasni a tavalyi januáromat, de szerintem egy éve nem volt ennyire megszakítás nélküli a kellemetlen idő, mint ebben a januárban. Folyamatos, hatalmas szél tesz lehetetlenné minden hosszabb kinti tevékenységet, pontosabban veszi el az ember kedvét attól. Ezek a szelek már több hete északról fújnak, az enyhet hozó déli szél az idén eddig kimaradt. Folyamatosan vastag, szürke felhőtakarót is hoznak magukkal ezek a tomboló szelek, sebesen rohanó sötét paplan takarja a napot, így annak az enyhítő hatása már rég nem tud érvényesülni.

    Az az igazi, kemény, farkasordító hideg persze nincsen, a tenger sokat enyhít a levegő hőmérsékletén. Általában az utóbbi hetekben 10-12 fok között libeg a hőmérő higanyszála, a leghidegebb 4 fok volt. De mint a naponta most már sláger weblapommá lett görög időjárási oldal külön is feltűnteti, az a bizonyos hőérzet jóval alacsonyabb. Szinte folyamatosan 0 fok körül mozog, és az igazi szeles napokon a mínusz 2-5 fokot is eléri. És, ez a szélárnyékból kilépve, a rövid sétákon, vagy a reggeli, esti faluba történő bejáráskor reálisnak is tűnik. Szerencsére a sátor ilyen szempontból jó helyen van, éjszaka még egyszer sem fáztam, és a hálózsák is eddig csak paplanként funkcionált, belebújni nem kellett.

   Az egyik bevásárló utamon, az utolsónak szánt postai keresésem meglepő módon sikeresnek bizonyult. Mikor érdeklődtem, a férfi alkalmazott kezembe nyomta a kért B betűs küldeményeket, de láttam, hogy szinte mind vékony, kisméretű levél, bár átfutottam, de már nyújtottam vissza. Akkor nézett ki a hangomra bentről a hölgy, akinél eddig mindig kerestem a küldeményt, és mosolyogva kiáltott fel: „Á, Bode!”, és már vadászta elő a polcról a régen várt küldeményt. Ez úgy emlékszem 19.-én volt. A levelet, mint megláttam, elsőbbségi címkével december 15.-én adták postára Szegeden, és mint a végponti bélyegzőből kiderült, január 16.-án futott be Naxosra. Mit mondjak, szép időt futott!

    De, minden jó, ha a vége jó, nagyon örültem Sanyi barátomék figyelmességének, bár ebben inkább Györgyike gondoskodó keze nyomát véltem felfedezni. Köszönet az egész családnak a kedves karácsonyi ajándékért, jólesett a békebeli szaloncukor. Itt nem ismert, én legalábbis még nem találkoztam vele sehol. Beosztó ember lévén elhatároztam, hogy minden reggel két szemet engedélyezek magamnak, és akkor elég sokáig élvezhetem a doboznyi ínyencséget, viszont gyarló ember lévén hat nap alatt felfaltam az egészet. Gyakorlatilag mindennek ellen tudok állni, csak az orrom előtt levő kísértésnek nem….

    A mindennapok most kicsit egyhangúbban telnek, kevesebb a szabadtéri program, több az olvasás, a filmnézés. Esténként korábban megyek le a tavernába, mert bár ott sem fűtenek, de legalább a szél nem üvölt folyamatosan a fejem fölött, mint a sátorban. Van is mit csinálnom, elég szépen megszaporodott a levelezésem. Azt hittem, tényleg lecseng pár nap alatt az újságcikkek okozta figyelem, de végül nem így lett. Megdöbbentő visszajelzéseket kapok, hogy hol olvastak, hol hallottak az utamról. Szinte az összes megyei lap már átvette a Délmagyar kezdő cikkét, általam soha nem ismert weblapokat ír ki a kereső, helyi rádiókról hallok visszajelzést. Megkerestek a Music FM-től is, kedvesen, udvariasan, így összejött egy telefonos élő interjú a Bochkor csapattal, hát az is dobott a megkereséseken rendesen.

   Az utóbbi hetekben már 200 fölötti üzenetet válaszoltam meg, ez jól kitölti a tavernás estéket. Természetesen mindre válaszolok, hisz ezek valóban érdeklődő, jóindulatú, kedves üzenetek. A majdnem ennyi Facebook-os ismerősnek jelöléssel már nem tudok mit kezdeni, hisz nem vagyok sem celeb, sem lájk- vagy ismerősvadász, hogy a növekvő számokra hajtsak. Tényleg csak olyanokat jelöltem vissza párat, aki vagy valós, régi ismerős, vagy barátom barátja, akiről már hallottam, és van is esély személyes találkozásra. Jöttek nagyon kedves meghívások külföldről is, Németországban, Angliában, az USA-ban, Finnországban és még egyéb helyeken élő magyaroktól, részint személyes találkozásra, vendégségbe, részint csoportos beszélgetésre, élménybeszámolókra. Majd látjuk, újszerű ez, még szokatlan nekem.

    A falu élete is szinte téli álomba merült, az idén még nem volt komolyabb rendezvény a tavernában sem, a turizmus természetesen nulla, a helyiek is alig mozognak a rossz idő miatt. Napok telnek el, hogy vagy senkivel, vagy csak a megszokott, „kötelező” 2-3 emberrel, a boltossal, és a taverna 1-2 pincérével találkozom. Minden reggel kinyitnak, bár vendég szinte senki nincs egész nap. Reggel a kávéra ül be pár halász, este meg a jó ha 2-3 barát tűnik fel, és unalmukban lezavarnak néhány kártya, vagy sakkpartit. A kikötő is szinte mindig üres, a csónakokat utánfutókon még a viharok kitörése előtt biztonságos téli tárolókba vitték, a halászbárkák meg valami szélvédettebb kikötőben vészelhetik át a zord napokat. A nagy, vonóhálós hajók állnak be néha, de csak a kirakodás, vagy a tankolás idejére.

   Gondolom telefonon előre percre leszervezik ezeket, hisz mire kikötnek, percekkel korábban megérkeznek a nagy hűtős teherautók, vagy a tartálykocsik, és mindkét tevékenységet nagy hatékonysággal, nagyon rövid idő alatt lezavarják, a hajók pedig mennek vissza a háborgó tengerre. Belegondolva, azért ilyenkor a halászat sem lehet egy komfortos munka, a szél és a hajókon átcsapó hullámok azért elég hidegek lehetnek odakint a nyílt vízen is, sőt….! Kétféle halászati módszer van, a vonóhálós, ezt a nagy hajók alkalmazzák, és a kisebbeknek a talán egyszerűbb, vagy hagyományosabb kerítőhálós.

   Az előbbinél a hajó végében levő nagy állványról eresztik le a vízbe az erős, masszív hálót, kétoldalt két terelőlemezzel irányítva, és súlyokkal a víz alá kényszerítve, hogy ott beöblösödjön. Majd ezt a „zsákot” vontatja maga után a hajó, elég nagy sebességgel jó pár kilométeren keresztül, hogy az útba eső halak és egyéb vízi élőlényeket a hálóba belekerülve, a sebesség miatt már ne tudjanak onnan kijutni. Egy idő után az állvány tetején levő csigákon keresztül a fedélzetre csörlőzik az egész, közben remélhetőleg megtelt hálót. Eddig mindezt a gépekre bízva, az emberi beavatkozás csak eztán jön, a fedélzeten szétválogatva, és beládázva, lejegelve a friss fogást. Mikor a raktár megtelik, egy gyors kikötés, kirakodják a ládákat, az megy a kereskedőkhöz, a hajó meg újabb zsákmányért.

   A másik, a kerítőhálós a kisebb, egyszerűbb hajók, és az 1-2 személyes bárkák módszere. Ennél a jóval finomabb, könnyebb háló elejét egy nagy műanyag bójához, (lezárt hordó, műanyag kanna) rögzítve a vízbe eresztik. Ezután a hajó lassan egy nagy kört ír le, miközben a parafával ellátott kötélen levő hálót teljes hosszában a vízre eresztik, úgy, hogy a hajó és a háló a kört leírva, visszakanyarodik a kezdő bójához. Egyszer kérdeztem, hogy milyen hosszú a háló, az adott bárka 5 km (!) hosszú hálót szokott leengedni. Ez jelenti azt, hogy egy durván másfél km átmérőjű kört ölel körbe a háló, mikor egybeér az eleje és a vége. Ekkor a hajót lehorgonyozzák, majd egy hidraulikus csörlővel, egy csigarendszerrel elkezdik a hálót tartó kötél két végét behúzni a hajóra. Az utolsó métereket kézzel húzzák be a hajóra, benne a reményteli zsákmánnyal, ekkor már osztályoznak is. A hálóba akadt szeméthalak mennek vissza a vízbe, (ezért kísérik mindig nagy sirály rajok ezeket a hajókat), a megfelelőek pedig fajta szerint a hungarocell ládákba, a tetejüket jégkásával behintve, lezárva. Kikötés után pedig irány a kereskedő, esetleg közvetlen éttermek, vagy egyszerűen csak a családi konyha.

   A morc és kellemetlen időt az állatvilág sem szereti. Közel sem látni annyi önfeledten ugrabugráló nyuszit, mint meleg napokon, nem legelnek kint a zöldben, inkább bokrok alá húzódva bekkelik ki a zord napokat. A cicák is fázósan bújnak össze, vagy merülnek bele a szélvédett konténerekbe, összekötve a szélárnyékot a kajakeresés foglalatosságával. Pár napja megint idecsapódott hozzám is egy cirmos-fehér foltos cica, már nem kölyök. Nem volt félős, sőt, kimondottan igényelte, provokálta a dajkálást, a simogatást, amit az első pillanattól hangos dorombolással nyugtázott. Egy kevés kaja is leesett, ez aztán végképp idekötötte. Persze nem állandóra, azért nappal többnyire vadászik, bandázik, de néha egy simiért be-be ugrik, este viszont mindig megjön. Részint a neszezését hallom, ahogy végigvizsgálja a konyhaasztalt, a szemetest, lehetőségek után kutatva, részint az összetéveszthetetlen hangját. Nem is lehet nyávogásnak nevezni, biztos más is hallott már ilyet. Pont olyan hangot ad ki, mint egy panaszkodó kisgyerek, összefüggő, hosszas keserű motyogással, néha már beszédhangnak tűnő monológokkal. Mindenesetre egyedi…

    A kezem állapota változó, illetve inkább változatlan. Annyiban, hogy néha előjön az az ismeretlen eredetű, és okú valami, kellemetlen duzzanat, viszkető, égő pirosodás formájában, néha meg eltűnik. Az okát már nem keresem, elfogadom hogy van, majd eltűnik. Pókokat már alig gyanúsítok, hisz a sátor ilyen szempontból biztos, hogy tiszta, talán a vegyszer még gyanús, bár, azt a lúgos fertőtlenítőt azóta alig használom, akkor is csak gumikesztyűben. Az is tény, hogy a gumikesztyű két olyan használat után egyszerűen szétmállott. Kellemetlen, kenegetem ha megjelenik aloéverával, de nem tragédia.

    Természetesen most is mindennap főzök, egy egyszerű és praktikus ételsor alakult ki, szinte automatikusan, a kulináris bűvészmutatványoknak nem most van az ideje. Az egyszerű és tartós alapanyagok használatával és variálásával születik meg a heti étlap. Disznóhús, sajt, krumpli, tészta, rizs, bab, tojás, hagyma, tej, liszt, lekvár, csokikrém, olívaolaj, és persze fűszerek. Ezek az alapok, és ezekből születnek az egyszerű, könnyen és gyorsan elkészíthető egytálételek. (Eszembe jut, amit talán a Skandináv úton írtam le, hogy: most nem eszek, hanem tápanyagot viszek be a szervezetembe.) Szóval, az ínyencségeket majd később, máskor.

   Még egy apró kaland ugrott most be. A palackok, amiben az ivóvizet hordom a városból, néha tisztításra szorulnak. Bennük készítem el a limonádét, amit tulajdonképpen iszom, tehát cukor és citrom is kerül a vízbe. Így, egy idő után megindul egy kis penészképződés, főleg a cukornak köszönhetően. Ezért időszakonként át szoktam öblíteni azzal a bizonyos klóros fertőtlenítővel. Öntök az első üvegbe egy adagot, kevés vizet rá, összerázom, majd ezt tovább öntöm a következő palackokba. A végleges és teljes öblítés a városi ivóvíz csapnál történik, addig a bőven kifejtheti fertőtlenítő hatását. Az egymásba öntögetés végén az utolsó flakonban benne marad a fertőtlenítő folyadék.

   Egyik reggel, mikor a városba készültem, ki voltak készítve a palackok, az egyik aljában még volt egy kis ivóvíz, a kávénak és a reggeli fogmosáshoz, a többi már fertőtlenített és üres volt. Illetve, az utolsóban ott volt a szer. Álmosan kortyoltam egyet a vízből a fogmosáshoz, majd mikor jól kisikáltam, akkor kortyoltam még egyet, a számat kiöblítendő a habtól. De ez már a másik üvegből sikerült. Éreztem, hogy kicsit fura íze van, és kicsit mar, mire beugrott, hogy a maradék klóros öblítő levet húztam meg! Hááát, elég nagyot köptem! A maradék kis tiszta vízzel  még kiöblítettem, és azzal az örömteli tudattal indultam a városba, hogy régen volt reggel ennyire csíramentes a szám!

   Így telnek az unalmas „téli” hétköznapok. Öt hónap telt már el, a teljes Skandináv túra időtartama. A kezdeti varázs már kétségtelenül tompult. Reggelente úgy nézek körbe a kis dombról a változó hangulatú tengerre, a környező hegyekre, a párába vesző közeli szigetekre, mint otthon, mikor a panel ötödik emeletéről néztem szét a városon. Mint ahogy az ember a megszokott képen, az otthona képén néz szét. Persze gyönyörű, minden apró részlete varázslatos, de már minden apró részletét megismertem, megszoktam, már ez a hétköznapi. És ez nem nagyképűség, hisz az itt élő emberektől sem szoktam látni, hogy szájtátva megállnának akár a legszebb naplementén, vagy a tenger legkékebb, legfestőibb arcán elgyönyörködve, azt megcsodálva. Megszokták. Ez az életterük. Talán ezért is álmodozom mostanában a szokásosnál többet magas hegyekről, harsány zöld alpesi legelőkről, végtelen és fenséges fenyőerdőkről, virágos erdei tisztásokról, magasból szakadó vízesésekről, rohanó hegyi patakokról. Meg persze néha egy gőzölgő forró vízzel teli kádról….

Február 18. csütörtök

    Megint lusta voltam. Több mint 3 hét telt el, pontosabban rohant el az előző jelentkezés óta. Az azt követő kedden, tehát február 3.-án mentem be a városba, a szokásos heti bevásárlásra. Azért jegyeztem meg ennyire ezt a dátumot, mert ekkor „tavaszodott ki”. Pontosabban, ez mára már nyár. Azon a kedden volt először szélmentes, kellemes, felhőtlen idő, nagyon élveztem a biciklizést. És azóta napról napra jobb idő van. Az utolsó bő egy hét, beleértve a mai napot is, mindig 20 fok feletti nappalt hozott, többnyire szél nélkül, legfeljebb enyhe déli áramlattal. Az éjszakák is a 20 fok közelében maradtak, nappal pedig nem volt ritka az árnyékban mért 25 fok, ami a napon perzselő kánikulát jelentett.

   Most értem vissza a városból, szintén egy bevásárló és vízvételező útról, na meg természetesen egy nagy sétából a városban. Egy szál pólós út volt, már a kora reggeli induláskor, de mire beértem, abba is beleizzadtam, a kikötőben rendes nyári kánikula volt. Az egy hetes ciklus most pénteken, holnap telt volna, de az előrejelzés nagy szelet, esőket ígér, igaz, még déli irányból, a hőmérséklet nem sokat csökken. És bejönni látszik a jóslat, bár hőség van, de feltámadt a szél, és délnyugat felől megjelentek a felhők. Mindenesetre ebéd előtt még egy fürdés, és napozás belefért.

    Nem panaszkodom, nem is teszem az időjárásra. Érdekes persze ennek a relativitása. Valamelyik nap jöttem haza, és találkoztam a szomszéd halásszal. A szokásos üdvözlés, „ti kanate?” hogy vagy? után jött az időjárás, amit természetesen dicsértem. Ő nem annyira, bár körbemutatva annyit mondott, hogy itt a nyár, viszont lemondóan legyintve kiegészítette azzal, hogy nagyon nem jó! Nincs eső, szárad minden - mondta, és nagyon igaza van. A séták közben mindig felfigyeltem arra, csak úgy mellékes rossz érzésként, hogy mennyi pálmafa van kiszáradva, milyen sokat vágnak ki. A városba menve, a repülőteret elhagyva az út két oldalát nagyon hangulatos pálmasor szegélyezte egész a házak közti első körforgalomig, jó kilométer hosszan. Az egyik bemenetelemkor a félút lezárva, és egy brigád épp a télen kiszáradt, tavaly még gyönyörű sort alkotó két méteres, vagy nagyobb pálmákat szedte ki a földből. A mértéke eddig fel sem tűnt, de kb. 80%-át ki kellett vágni. Kopasz maradt az út széle. Kár érte. Sajnos ez jelentkezni fog a termesztett kultúrnövényeknél is, és egész biztos vagyok benne, hogy az árakban is megmutatkozik. Tehát, amit egy sátorban én élvezek, az esőtlen jó időt, az tulajdonképpen semmiképp sem jó!

    A narancs és citrom szorgalmasan érik, azt így első látásra még nem viselte meg az idő, sőt, a meleg meggyorsította az érést. A bolti árak még azért tartják a szintet, a narancs 350-400 Ft körül, a citrom 700-900 közt. Tudom sokat csodálkoztam már ezen, és sokat szívtam a fogamat a fák alatt rothadó gyümölcsök láttán, de valamelyik nap megint elfacsarodott a szívem, mikor egy ház mellett tekerve a város szélén láttam, hogy a gazda épp egy nagy vödör narancsot borít be a baromfi-udvarba a tyúkoknak. És közel volt, nem voltak rohadtak a narancsok. Ilyenkor mindig bevillan, mikor 2013-ban Kusadashiban voltam, Törökországban. Nagyon szeretem, és a szememben nagyon nagy értéke van a gránátalmának. (Persze ez a nagy érték a szememen kívül, az otthoni árcédulákon is megjelenik.) A busz épp egy hatalmas gránátalma ültetvény mellett haladt, több kilométeren keresztül. A fák roskadoztak az éppen érő, hatalmas, piros gyümölcsöktől, akkor az jutott eszembe, hogy ilyen lehetett az Édenkert. És a fák közt, egy nagy területen egy karám volt lekerítve, tele kövér, fehérgyapjas birkákkal, akiknek egy teherautó épp akkor borított le egy szállítmány gránátalmát! Hát, a szívem facsarodott bele. Igaz, a Kusadashi-i piacon én is elég sokat vettem akkoriban, a nagyon barátságos 150-180 Ft körüli áron.

   Na de, térjünk vissza Naxosra. A szép időben nagyokat sétálok, az egyik ilyen sétámon azért én is felfedeztem egy értékes helyet. A tengerparttól nem messze áll egy apartman-ház, a beach másik végében, innen jó 2-2.5 km-re. Kihalt vidék, főleg most, a ház is hibernálva van, télire becsomagolva. Viszont felfedeztem mellette egy gyönyörű, bőven termő citromfát, talán a területhez tartozik, de kerítés a környéken sincs, nem lehet megítélni. Arra figyeltem fel, hogy a gyümölcs elkezdett hullani, és senki nem szedi, sőt, nem is jár arra. Hát, én önként jelentkeztem hasznosításra, és pár naponként elkanyarodok arra, így több hete folyamatosan limonádét iszom, garantáltan friss, vegyszermentes citromból. Ennek a héjából még a palacsintába, a tejberizsbe is bátran reszelek, és fantasztikus aromát ad nekik.

   A város, de itt a falu is készül megint az idényre, a jó időt kihasználva nagyüzemben folynak a felújítások, bővítések, az új építkezések. A buszvonal, illetve a megállók rekonstrukciójáról már írtam, most a csatornázás, illetve ahogy néztem, a szennyvízkezelők, a derítők vannak napirenden itt a faluban. A csatornafektetés tavaly télen már megtörtént, most két igen nagy építkezés zajlik ezzel kapcsolatban, egyik közvetlen a part mellett, a falun túl, a másik a falu központjában. A kiásott gödör méretét, és a benne lebetonozott és épülő létesítményt nézve én valami komoly szennyvíztisztítónak nézem. A falu elektromos hálózatát is újították, új oszlopokat, trafókat szereltek fel a tél folyamán. De hasonló nagyságú építkezések a városban is sokfelé találhatók. És, majd mindegyik mellett ott a tájékoztató tábla az EU támogatás mértékéről. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy bár naponta lehet olvasni az EU és Görögország szakításának fenyegető közelségéről, én azért azt látom, hogy nagyon is folyik ide a pénz, és (államcsőd ide, vagy oda) komoly fejlesztések történnek az országban. Ami persze jó, öröm látni egy országot, ami a bevallott és hangoztatott nehézségek ellenére is tud fejlődni, haladni, és közmegelégedésre, közhaszonra épülni. (Igaz, itt nem arra fordítják a pénzt, hogy óriásplakátokon hirdessék a gazdaság dübörgését, és azt, hogy Görögország jobban teljesít, hanem azt tényleg fejlődésre! Bár azért itt sem felhőtlen minden, pl. megdöbbentően kevés stadion épül!)

    És, ha már a néha elszabaduló ösztönöm, minden fogadalmam ellenére egy kicsit politizálásra vitt, pár szó a migránsokról. Folyamatosan, és sokan kérdik baráti, ismeretségi körből, hogy itt milyen a helyzet. Mindig büszkén és persze személyes érintettség miatt örömmel jelentettem, hogy nincsenek, nyomukat sem lehet látni. Ez, sajnos mostanra kicsit változott. Tényleg kicsit, hisz ijesztő és elrettentő képeket lehet folyamatosan és régóta látni a török partokhoz közeli szigeteken, Kos, Samos, Lesbos, stb. szigetein uralkodó szörnyű és elkeserítő állapotokról, ahová ezrével, sőt tízezrével mennek a menekültek. Igaz, mindig azt hangsúlyozzák, (-ták) hogy az ország csak a tranzitútvonal része, nem célállomás, itt senki sem akar maradni, letelepedni. Ez részint akkor is gyenge vigasz volt, hiszen a tranzitálók, az áthaladók vonulása is felért egy bibliai sáskajárás pusztításával azokon a helyeken, másrészt mostanra szép lassan megszűnik a tovább! Bezárulnak az észhez tért országok kapui, és nincs hová menni, megkezdődik a feltorlódásuk görög földön, hisz idáig, a tengeren könnyen eljutnak. És elkezdtek szétnézni itt is, az eddig messze elkerült, az útvonalból kieső belső Égei-szigetek is sorra kerültek.

   Újév után már meglehetősen gyanúsan néztem én is, (és a helybeliek is) a főváros, Chora utcáin mind nagyobb számban, csoportosan megjelenő, (érdekes módon, szinte egyenruhaszerűen farmert, és barna bőrdzsekit viselő) fekete fiatal férfiakat. Vonásaik, és színük alapján Etiópoknak mondanám, vagy észak-afrikainak, de nem arabok voltak. Aztán itt a faluban, itt a parton, itt a sátor közelében is megjelentek, egy másik csoport, egy másik országból. Különösebb gond nincs, bár az első pillanatban látszik, hogy kultúrájukból hiányzik a befogadó hely szokásaihoz való alkalmazkodás képessége, esetleg eleve a szándék. A csoportban való megjelenés bárhol bátorítást és vélt jogot ad arra, hogy mindent és mindenkit figyelmen kívül hagyva, az első pillanattól kezdve otthonuknak érezzék a helyet, ahová érkeztek. De, ismétlem, ezzel különösebb gond nincs, ameddig tudatosan, vagy ösztönösen tudják alkalmazni az élni, és élni hagyni elvét. A környék hirtelen és gátlástalan „elaknásítását”, a part, és a strand, a kistemplom környékének rohamos elkoszolódását meg a természet valahogy majd megoldja, orvosolja. Egy idő után, és egy bizonyos határig. Mindenhol előfordulnak dolgok, amivel kénytelen az ember együtt élni.

    Teljesen más téma, két mostanában felfedezett dolog jutott hirtelen eszembe. Az egyik „felfedezés”, (közvetlen tapasztalatokból jöttem rá) hogy van a görögben (is) egy szó, az „ávrio”, a holnap, a „majd holnap”, amit szívesen használnak ígéretre. Rögtön a „manana” jutott eszembe, ami ugye spanyol nyelvterületen jelenti azt, hogy majd holnap, de ugyanúgy jelentheti az ígéret azt, hogy talán majd máskor, vagy soha, egyáltalán nem! Tehát, mindenképp fenntartással kezelendő! (És akkor még nem beszéltem a „méthavrio”, a „majd holnapután”-ról, ami szerintem a teljes reménytelenséget jelentheti.

   A másik dolog is ezen az úton tudatosult bennem, mint helyi (vagy talán össz-görög) specialitás. Kis hely, kevés ember, elvileg mindenki ismerős, tehát köszönünk mindenkinek, akivel találkozunk. Egy „kaliméra”, egy „jiászasz”, vagy „jiászu”, napszaktól, szituációtól függően. És mindehhez, egy gesztus a fejjel. Na, és itt történt a felfedezés. Mi, én, üdvözlök valakit, köszöntöm, akkor a szó mellé, egy bólintás, egy tiszteletteljes fejbiccentés, talán apró meghajlás jár. Mindenképp a fejjel előre, és kissé lefelé történik. A helybéli emberek, (a görög férfiak?) ugyanennél a köszönésnél hetykén, szinte kihívóan felfelé kapják  a fejüket! Olyan ez a mozdulat, mintha azt kérdeznék, hogy „na mi van?”, vagy „na mi kéne?”. Érdekes megfigyelés volt! Mindenesetre mikor ez beugrott, (hogy mi is a szokatlan az itteni üdvözlési gesztusban) rögtön Zorba, a görög jutott eszembe. Zorba, a büszke, a kissé kihívó, ám nagyszívű ember.

   Más érdekes esemény nincs. Virágba borult minden, az utolsó szélcsendes 1-2 hétben a tenger is az idilli, nyugodt és gyönyörű arcát mutatta. A pókjaimmal békében vagyok, a kezem egyelőre meggyógyult. Rengeteget olvasok, sétálok, szerencsére mostanában úszok és napozok is, gyorsan eltelik egy-egy hétköznap. Mert itt mind az, mind egyforma. Finomakat főzök, szerintem híztam is valamennyit, bár a főzéssel, és a beszerzésekkel a meleg miatt mostanában észnél kell lenni, a hús, a gomba, a sajt, a tej már nem úgy viseli a több napos tárolást hűtő nélkül, mint a hidegebb napokon. Két óra alatt, mióta ezt írom, odakint nagyon keményen feltámadt a szél, beborult az ég, a tenger tombolása újból idehallatszik. Elkiabáltam!

Március 10. csütörtök

    Érdekes volt, reggel felébredtem, és eszembe jutott, hogy rég adtam már magamról hírt a naplómban. Kinyitottam, és azt látom, hogy éppen ma 3 hete utoljára! Úgy látszik, ez a háromhetes ciklus automatikusan jelentkezeik. Voltak történések, bár semmi eget-rengető, inkább a nyugodt, egyszerű hétköznapok a jellemzőek.

    Kezdjük talán az időjárással. Három hete, mikor becsuktam a naplót, egy feltámadt széllel, eső ígéretével köszöntem el. Sajnos ez az ígéret bevált. Általánosságban nem lehet panasz az időjárásra, hisz most, ahogy a statisztikámat visszanézem, 13 fokos volt egyszer a leghidegebb reggel, a legtöbbször már ébredéskor 17-18 fok van. Délben sokszor van 20 felett, de a 24-25 sem ritka. Estére alig csökken. (December óta, mióta hőmérő van a sátram mellett, naponta 3x feljegyzem a hőmérsékletet, reggel 9, déli 1, és este 6 körül, csak úgy, egy érdekes viszonyítási alapként.) Tehát hőmérsékletileg nincs gond. Eső, amit a helyiek annyira hiányolnak, talán 2-3 alkalommal kényeztette el őket, az is többnyire éjszaka. Viszont a szél…..!

   Utoljára azt írtam, hogy már hallatszik a tenger bömbölése, nos, ez három hét alatt talán 1-2 napra szűnt meg. Szerencsére, és ezért van a viszonylag magas hőmérséklet, északi szél szinte egyáltalán nincs, a nyugati, és a déli irány vált uralkodóvá. Márpedig, ha a térképre nézünk, láthatjuk, hogy ezekből az irányokból bizony jó nagy lendületet tud venni a szél a nyílt tengerek felől. És mivel sokszáz kilométer szabad kifutása is van, a tenger vizét is, mire ideér, igencsak vaddá tudja korbácsolni.

    Talán 2-3 alkalommal csitult a vad hullámverés annyira, hogy fürödni lehessen, illetve merjek. Ha sziklának csapja az embert egy komolyabb hullám, az nagyon fájdalmas tud lenni! Jó esetben csak fájdalmas. (Lehet viszont szélárnyékba húzódva napozni, a déli napnak már komoly ereje van.) És egyéb, hétköznapi teendőket is megnehezít az állandó süvöltés. A hosszú tengerparti séták két okból is szünetelnek azóta, részint a hullámok annyira kifutnak, hogy a széles parti sáv, a séták helye gyakorlatilag eltűnt, részint annyira hordja a szél a homokot, hogy percek alatt teleszalad az ember szeme-szája, sőt, a ruha alá is rendesen bejut, és dörzsöl, viszket.

    Megnehezíti a főzést, hisz bármennyire is 3 oldalról bekerített a konyharész, csak egy gyékénnyel van kerítve, aminek a résein átfúj, másrészt kavarog annyira, hogy megtalálja az utat a gázlánghoz, és vagy kioltja azt, vagy ha jobban feltekerem, egy ebéd megfőzéséhez 3x annyi gáz kell, mint normál esetben. Nagyon ki kell fogni, és résen kell lenni a városba menéssel, a bevásárlással is, hisz ilyen szembeszélnél, legtöbbször már csak tolni lehet a biciklit. (Persze, a másik irányba tekerni sem kell.) És akkor még nem szóltunk arról, hogy elég nehéz hosszú távon ezt megszokni. A zajt is, amivel jár, hisz a tenger dübörgése, a szél süvöltése, és a fák között fütyülő szél éjjel-nappal körülvesz, a sátorponyva csapkodása pedig az álmomban kísér el, de még az esti filmet is csak fülhallgatóval teszi hallhatóvá. Ha pedig sokat vagyok kint a szélben, estére megfájdul a fejem, a fülem.

   Persze nem csak én érzem a káros hatásait ennek a tombolásnak. Egyik reggel, mikor szétnéztem a kis templomdomb környékén, mozgolódás, és egy furcsa dolog tűnt fel. A kistemplom tornya, az ív, aminek a belsejében a harang lóg, félredőlve, kicsavarodva kornyadozott, a tetején a kereszt is furcsa szögben állt. Az éjszakai hatalmas szél erősebbnek bizonyult a valószínű sokéves vasbetonnál. A kis harangot addigra már biztonságba helyezték a földön, a torony építőanyaga nagy darabokban hevert a bejárat elé zuhanva, és a maradékot is csak pár szál, veszélyesen megcsavarodott, rozsdás betonvas tartotta.

   Még akkor reggel lebontották a veszélyes részeket, majd azóta, a kicsit csendesülő időszakokat kihasználva szép lassan egy új ívet készítettek, új betonvasakkal, és zsaluzott betonnal. Egy darabig majd biztos bírja megint. Épp tegnap volt itt gondnok barátom, Ő illesztette helyére az ív belsejébe a jó 5 cm átmérőjű új, rozsdamentes rudat, ami a harangot fogja tartani, ha majd újra a helyére kerül. A régi tartó ott hevert a földön, egy meglehetősen átrozsdásodott síndarab, amit tényleg csak a Szentlélek és a festék tartott össze. Segítettem öreg barátomnak helyére illeszteni a rudat, onnan fentről még szebb kilátás nyílt a környékre.

   Végig a parton több hangulatos, csak az idényben nyitva tartó taverna van, a parti homokra nyúló fadobogókon kerthelyiséggel, amit hangulatosan borítanak be az öreg fák csavaros, hosszú-tűlevelű ágai. A dobogók a fák törzsei köré épültek, és külön varázst ad nyári estéken a fák között húzódó lámpasorok színes fényfűzére. Ezeket a lámpákat, a vezetékezést télire is fent hagyják, jó esetben a lámpákat burkolják be egy-egy nejlonzacskóba. Bizony a szél itt is rombolt. Nem egy helyen láttam, hogy az öreg fák korhadt ágait gyufaszálként pattintotta ketté, vagy szakította le tőből, néha a fa fele tűnt el. És ezek a leszakított ágak vitték magukkal a lámpákat, a vezetékrendszert. Lesz mit felújítani, és lassan már neki is lehet kezdeni, hisz másfél hónap múlva kezdődik az idény.

   Persze az utak melletti fákat is jócskán megrongálta a nagy szél, de láttam leszakított cégtáblákat, feldöntött, és összetört hatalmas cserepeket, a bennük levő kaktuszok, és egyéb virágok szabadban tekergő gyökérzetével. Valahonnan, de valószínű a kölcsönzőből egy szörf szabadult el, az most onnan 150 méterre ott hever a parti homokban, a közelében levő beach-bár medencéje mellől egy hatalmas, négyszögletes bambusszal-pálmalevéllel borított napernyőt kapott ki, és szedett apró darabokra. Pedig, masszív építménynek látszik… Valószínű ugyancsak az időjárásnak köszönhető, hogy napok óta „eltűnt” az Agia Anna szabad wifi-je, így most már tényleg csak a Gorgona tavernába beülve, az ő kódolt wifijüket használva tudok netezni.

    Na, jól kipanaszkodtam magam az időjáráson, de a szabadban töltött életnek, amit tényleg napi 24 órában ott töltök, a természet közvetlen ölelésében, az időjárás egy nagyon fontos, és sok mindent befolyásoló tényezője. Persze, azért történt más is. Kb. 10 napja, egy reggel, valamikor fél 9 felé egy kiabálás ébreszt a „kapum” elől: „Halló! Vagy inkább jó reggelt?” Így, magyarul! Na, erre, ha a hirtelen ébredés kábulatában is, de csak elhúztam egy kicsit a sátor cipzárját, és kilestem. Egy alacsony, többnyire kopasz, őszes szakállú férfi állt a kapu előtt. Visszaköszöntem egy jó reggelt-el. Erre jött az a kérdés, aminek nem örültem maradéktalanul, hogy: „Maga az, aki az újságokban benne volt Magyarországon?” „ Igen, én, de most még pihennék, majd később találkozunk!” És visszahúztam cipzárt. Kicsit udvariatlan voltam? Lehet. De úgy éreztem akkor, egy számomra becses dolognak lett vége. Ami végül is nem (teljesen) igazolódott….

   Később aztán, dél körül, megismerkedtünk, bemutatkozgattunk egymásnak. A velem pár hónap híján egyidős férfi, nevezzük csak Oszkárnak, (bár egy kedves Hölgyismerősöm, mikor meséltem Neki a férfiról, szenzációs humorral már a következő mondatban Pénteknek nevezte. Akkor én vagyok most Robinson? ) mesélt magáról. Amit keveset megosztott velem, egyben mondta is, hogy mással nem akarja megosztani, nem akar semmi fórumon, így a Facebookon sem hírt adni magáról, tartózkodási helyéről, sem írott, sem fénykép formában. Én ezt tiszteletben tartom.

    Amit én láttam, észleltem az elmúlt 10 nap alatt. Egyszál hátizsákkal Ő is végig próbált pár szigetet. Valakitől hallott a rólam megjelent cikkről, és hogy én hol vagyok, és megkeresett. Elmondása alapján nagyobb utakat járt meg már, mint én, több fele járt, komolyabb kalandokban volt része. A hátizsák pl. egy csupasz hálózsákot tartalmazott, sátrat nem. Egy padon, egy sziklamélyedésben, a parti homokban, fák, bokrok közt húzta meg magát idáig. Csavarogni szándékozott tovább, de miután én is megmutattam a táborhelyemet, nagyon megtetszett neki, maga a környék is úgy elragadta elsőre, mint engem, és úgy döntött, itt marad.

   Elismerésre méltóan megkérdezte, hogy zavar-e, van-e valami kifogásom az ellen, ha itt a közelemben, egy jó elrendezésű táborhelyen Ő is berendezkedik. Természetesen nem lehetett, nem volt. Azok a pici fenntartásaim, miszerint, ha valahol egyvalakit tolerálnak, ott nem biztos, hogy egy szaporodó jelenlétet, többeket igen. Vagy az, hogy én egy elfogadott „bútordarab” vagyok a tavernában régóta, de majd kiderül, hogy fogadják azt hosszú távon, hogy ketten járunk be ahhoz az asztalhoz. No, majd látjuk. Az én életformám, a hétköznapjaim nagyon megtetszettek Oszkárnak, sok mindenben (mindenben) követ. Az elmúlt napokban tényleg nagyon szépen berendezkedett, vett sátrat a városban, (neki adtam az egyik ágybetétemet, nekem dupla derékaljam volt), tegnap bent voltunk a városban egy komplett nagybevásárláson. Vett Ő is gázrezsót, vettünk a kútnál Neki is palackot, szóval nagyon szépen alakul.

   Még napelemeket akar hosszabb távra, (szerencsére az tegnap nem volt a boltban) a biciklikérdést is meg szeretné oldani, hisz most gyalog jár be a városba, ami jó 10 km oda-vissza, és itt és így akar bizonytalan időre berendezkedni. Picit korábban hazamegy mint én, és nem túl soká vissza is tér ide. Amiben tudok természetesen segítek, de azért szeretném azokat az értéket, amikért idejöttem, tehát a függetlenséget, és az igényem szerinti magányt megőrizni magamnak. Remélem sértődés nélkül meglehet teremteni ezt az egyensúlyt.

    A falucska is éli az eléggé egyhangú és csöndes életét, talán hétvégeken éled fel egy kicsit, illetve inkább szombaton. Már harmadik szombat, hogy a farsangot ünneplik, nagy, élőzenés, egésznapos bulikkal, rengeteg emberrel, hatalmas felfordulással, másnap reggel összetört üvegekkel borított aszfalttal. A vasárnap az már inkább a csöndes családi ebédek napja, bár, akkor is sokan autóznak ki, és délutánonként sokan sétálnak a dűnék körül, a dűnék közt. Ha a szél épp engedi. Megkezdődött a készülődés az idényre, dolgoznak a festők, a takarítók, ezerrel folynak a parkosítások, benne sajnos nagyon nagy szerepet kapva, mint már írtam máshol, a favágók, akik a kiszáradt pálmákat tüntetik el. A csatornázás miatt a faluban még két helyen is hatalmas munkagödrök tátonganak, ahogy nézem, föld alá süllyesztett szennyvíztisztító és átemelő épül, a gödrök mindenesetre jó 10 méteresek. De biztos vagyok benne, hogy mire indul az idény, megint helyre áll minden.

   Bő fél éve, hat és fél hónapja vagyok kint. Érzem.

Április 1. péntek

    Bolondok napja…. Tehát beleléptem a 8. hónapba. Az előző bejegyzésemet azzal zártam, hogy érzem a magányosan eltöltött 6 és fél hónap súlyát. Ebben kimondatlanul is benne van, hogy jó lesz kicsit hazamenni. Most, a már észrevehetően beköszöntött koranyárban mégis elég rosszkedvűen számolom vissza a napokat, visszás érzés újra itt hagyni ezt a csodás helyet, amit már második otthonomnak tekintek. Vagy, talán a sorrendiség nem is helyes, hisz ha belegondolok, nem is tudom megnevezni az első helyet.

   Amennyire az első pár napban tartottam a „szomszédságtól”, végül magam is meglepődöm azon, hogy mennyire nem zavar, sőt…. A magány pszichológiáját már több ilyen úton, több megközelítésben próbáltam megfigyelni magamon. Most sikerült először megtapasztalnom, hogy a túl hosszú egyedüllét már észrevehetően rossz hangulatát milyen gyorsan fel tudja oldani az, ha van kihez szólni, még ha naponta 1-2 alkalommal is.

   Az időjárás márciusban elég ellentmondásosra sikeredett. A hőmérséklettel nem is volt különösebb baj, hisz nagyrészt a 15-20 fok közti sávban mozgott, sőt, az utóbbi héten jóval e fölött. Egyedül 15.-e körül 1-2 napig volt hűvösebb. Viszont a szél, az eléggé próbára tette a türelmünket. Ha visszaszámolom a napokat, bő öt hétig tartott ez a rendkívül kellemetlen viharos, embert próbáló időszak. Most, hétfő óta, tehát ötödik napja csend van. Süket csönd, ág sem rezdül, a tenger is némán pihen. Szokatlan.

    Az előrejelzések, amit mindig megnézek, sokszor tévednek. Ebből a szempontból az itteni meteorológusok is olyanok, mint bárhol másutt a világon. Szomszédom múlt héten elment egy kicsit kalandozni, a szomszédos Ios, és Szantoríni szigetére. Megnéztük az előrejelzést, szélmentes szép időt jósolt. Kedden, ahogy elindult, feltámadt a szél, és amíg vissza nem ért, vasárnapig igen keményen fújt, szünet nélkül. Ez, sátor nélküli, szabadban töltött éjszakákon bizony elég kellemetlen lehet. Most is nekiindult, egy másik körre, eddig szerencsére nagyon kedvezőek a körülmények.

   Lassan élénkül az élet itt a dűnék világában, a parton is, visszatértek a keményebb időszakra hazautazó, de az év legnagyobb részében itt élő külföldiek, a németek, angolok, skandinávok, legalább 15-20 már jól ismert arc. Amit tavaly nem tapasztaltam, most rövid 1-2 hét alatt több hátizsákos, sátras turistával találkoztam, akik itt töltöttek 1-2, vagy több éjszakát is, a boróka-bozótos között. Egy hölgy is volt, egyik este tűnt fel, egy két kerekű kis szerkezeten húzott maga után egy elég nagy hátizsákot. Kapucnis kabátba volt burkolódzva, nem sokat lehetett belőle látni, így a korát sem megsaccolni. Láthatóan táborhelyet keresett, és itt, a bejáratommal szemben már megállapodni is készült. Mivel nyílt terep, meglehetősen kitéve a szélnek, elindultam, hogy beljebb, szélvédettebb részbe tanácsoljam. Pár lépés után hallottam, hogy folyamatosan beszél magában, és ahogy észrevett, gyorsan tovább is indult. Másnap reggel láttam újra, az én első tengerhez közeli táborhelyemre vackolta be magát. Meglepődtem, mert sátra neki sem volt, a csupasz földön aludt a hálózsákjába burkolódzva, és egy nagy nejlonfóliába tekerve magát. 11-kor még nem mozdult, mikor arra mentem vízért, 10 perc múlva, visszaútban már hűlt helye volt.

   Olvastam a neten, hogy a görög oldali határzár miatt több ezer migráns halmozódott fel az országban. Pontosabban sokezer, hisz a pireuszi kikötőben, ahová három hét múlva érkezem éjfél körül a komppal, 4-5 ezer menekült táborozik, és napirenden vannak a zavargások. Nem örülök. Mint annak a hírnek sem, hogy elkezdtek szétszóródni az Égei-tenger szigetvilágában. Tehát itt. Még nem vészes a helyzet, bár itt, Agia Annán is már naponta tűnik fel egy-egy kisebb csoport, illetve magányos férfi, de szerencsére elfogadhatóan viselkednek Kedvenc helyük a kistemplom dombjának magas, kiugró sziklái, ami pont fölötte van a szomszédban elterülő kis naturista strandnak. A korán visszatérő pár törzsvendég már újra birtokba vette a strandot, egész nap kint napfürdőznek. A meglehetősen más kultúrából érkező migránsoknak szokatlan szenzáció, új élmény lehet a ruhátlan női testek látványa, mindenesetre előszeretettel nézelődnek csapatokban néha órákig. Remélem, ez nem fog egyszer konfliktus forrásává válni, kár lenne ezért a megszokott, idilli nyugalomért.

    Az üdülőket, apartmanokat, tavernákat teljes sebességgel készítik most már az idény indulására, felturbózva megy a takarítás, festés, az utolsó simítások. A falun átvezető út most már teljesen le van zárva, csak egy másik tartalék úton lehet megközelíteni. A csatornaépítés ehhez a szakaszhoz érkezett, az egész út fel van bontva, remélem azért az idényre összekapják magukat és készen lesznek, hisz így pl. a busz sem tud közlekedni, és autóval sem lehet szinte az egész faluban járni. A tengeren beindultak a gyorsjáratú Supejet-ek is, most már naponta 4-5 pár hajó ingázik Pireusz és Santorini között. Sajnos elég rossz menetrenddel, legalábbis számomra.

   A reggel elsőként induló járattal nagyon bizonytalan, (pláne a mostani Pireusz-i helyzet miatt) hogy átérek-e busszal a repülőtérre, tehát hogy elérem-e a hazafelé vivő Ryanair járatot. Így el kell indulnom az eggyel korábbi komppal, ami viszont még előző este hatkor elindul, és éjfél körül ér Pireuszba. A repülőre beszállás viszont csak 17.20-kor lehetséges. Így lesz egy reptéren töltendő bő fél napom. Gondolkodom az Athénba, tehát a városban történő kiránduláson is, viszont ez a transzferek miatt megint egy jó pár ezer Ft-os kiadás lenne. Tavaly innen Naxosról is repülővel mentem a fővárosba, transzfer díjakat megspórolva, és csak pár órás repülőtéri várakozással, de biztonságos csatlakozással. Viszont tavaly a repülőjegy 39 €u volt, annyi mint a komp, az idén viszont már a 45 perces út, 89 €u, majd 30 ezer Ft. Összehasonlításul, az Athén-Budapest jegy 32 €u volt….

   A napok most már gyorsan szaladnak, a szép időben több a lehetséges és szükséges tennivaló is. Lassan elkezdek gondolkodni a hazatérő csomag, a hátizsák tartalmán is, illetve a szép időben nekikezdtem az általános nagymosásoknak is. Mivel egy nap a körülmények miatt 2-3 darabot tudok csak kimosni és kiteregetni, így szinte minden napra akad valami. Most már naponta lehet ismét a tengerparti élvezeteknek is adni, tehát fürödni, nagyokat napozni. Az idő haladtának, na meg az óraátállításnak köszönhetően hosszúak a napok, este 8-kor megy csak le a nap.

   Jóval kevesebb időt töltök a számítógép előtt is. Részint sokkal fontosabb, és élvezetesebb teendőim is vannak, részint valahol elveszett, megszűnt az egész télen használt nyilvános és szabad wifi, az Agia Anna, így csak a Gorgona taverna belső, saját wifije érhető el, amiért is mindig le kell menni a faluba, illetve be kell ülni a tavernába. Az esti filmezések, olvasások is lerövidültek, későn bújok csak be a sátorba. A napelemek így bőven fedezik az elektromos szükségletet, sőt, mindkettőnk, a szomszédom igényeit is fedezi, az Ő cuccait is tudjuk tölteni.

   Most is hetente megyek bevásárolni a városba, csak most még megtervezettebben, még átgondoltabban kell ezt megtenni, hisz a melegebb időben, hűtés nélkül okosabban kell főzni és tárolni. A hús, a tejtermékek, a felvágottak, de még a sajt is csak max. 2-3 napig fogyaszthatók.

   Múlt hét pénteken, 25.-én „futottam bele” az idény utolsó itteni ünnepnapjába, a tavaly is friss kenyér nélkül megélt Nem-napjába, a legnagyobb görög nemzeti ünnepbe. Az idén is „bejött” a dolog, reggel hiába mentem a boltba. Bár, mikor lefelé menet a taverna ajtajában megláttam a hét hatalmas görög zászlót, rögtön beugrott, hogy milyen nap is van…

   Tehát készülök haza, meglehetősen sok intézni való szaporodott össze, vár otthon. Egy részük már itt is elért, elég élénk levelezésben, emailezésben vagyok az otthoni ügyeim kapcsán. Teljesen nem tud azért elszakadni az ember… Most dél van odakint remek idő, úgyhogy most irány a part. Az ebédfőzés majd 2 óra körül, aztán egy nagy parti séta. Hihetetlen, hogy nemrég ébredtem, ma még csak egy kenyérbeszerző sétára futotta a falusi kisboltba, és nemsoká újra este lesz. Rohan az idő…

Április 21. csütörtök

    Hát, ennek is vége! Vagy, ez is elérkezett! Nem is tudom, melyik lenne a helyesebb, pontosabb megfogalmazás, melyik közelíti meg jobban pillanatnyi érzéseimet. Letelt a nyolc hónap, amit erre a szakaszra szántam, két nap múlva indulok Magyarországra. Eltelt a néha nagyon kemény, többnyire magányban, remete-körülmények közt megélt 8 hosszú hónap. És villámgyorsan elröppent a nyugodt, békés körülmények közt, kiemelkedően szép környezetben, a természettel összeolvadt harmóniában megélt, gondtalan, rengeteg élményt adó 2/3 év.

   Az utolsó hetekben szinte felgyorsult az idő. Beköszöntött a kora nyár, az, amit igazán szeretek. A napi hőmérsékleti átlag egész hónapban már 20 fok felett volt. Ez jelenti a hónap eleji 16 fokos reggeleket, 22-23 fokos deleket, és 18-19 fokos estéket. Most már a reggelek is 20 fokosak, délben árnyékban 26-28 fokot mindig eléri, ami estére is csak 22-24 fokra süllyed. Felhő szinte semmi, a nap zavartalanul éget, és meg is teszi, érdemes meggondolni a délidőben történő napozást. Főleg „kezdő-bőrrel”, a lakásban töltött tél után belevágva, mint ahogy a mind nagyobb számban megjelenő napimádók némelyike teszi.

   Szomszédom, barátom több mint egy hete hazament, Neki is intézni valói vannak, terv szerint májusban valamikor visszatér. Jól berendezett táborhelyét csak pár hétre hibernálta, most én nézek rá néha. Ugyanígy döntöttem én is. Tavaly, mikor egyedül voltam még a dűnék között, emlékszem, hogy már jó idővel a hazaindulás előtt milyen fejtörést okozott az, hogy mit is csináljak a felszereléseimmel, hol is tudom én azt „biztonságban” elhelyezni. Született rá megoldás, végül is a közelben lakó halász ismerősöm engedte meg, hogy a garázsában, egy másik faluban tároljam a dolgaimat.

  Az eltelt sok-sok hónap alatt viszont megtanultam, rájöttem, hogy nem egészen az otthon hosszú évek alatt beidegződött reflexek szerint kell mindenütt nézni a dolgokat. Először meglepődtem itt, mikor láttam, hogy az üres parton ott hever a homokban egy megrakott sporttáska, a gazdája sehol. A másnapi sétámon ugyanott volt, jó páran elmentek mellette, de senkinek eszébe sem jutott hozzányúlni, hisz nem az övék. És számtalan ilyen példa van.

   Az első napokban barátom is venni akart egy használt biciklit, hogy ne gyalog kelljen mindig besétálni a városba, egy kis bevásárlásra, vagy akármit intézni. Aztán megoldottuk úgy, hogy egymáshoz igazodva, felváltva mentünk, és így az egy bicikli mindkettőnket kiszolgált. Most, tehát amikor Ő visszajön, én pedig Szegeden leszek, miért álljon egy pince mélyén a bicikli, és az utánfutó a napelemekkel, mikor Ő is tudja használni.

   A táborhelyet, mikor tavaly április végén teljesen felszámoltam, kitakarítottam, a nyár végi visszatérésemkor megint jól „lelakva”, összerondítva, tele szemetelve találtam, és takarítottam újra. A bejáratot jótékonyan félig takaró, rejtő nagy ágat valami ismeretlen ok miatt letörték, az itt hagyott szárítóköteleket levágták. Most van egy azóta bekerített, zárt  táborhely, és ugyanígy hagyok mindent. A két sátrat felállítva, az asztalokat, székeket a helyükön, a „kaput” bezárva, és az ajtó fölött megerősítésként a felirat, hogy „Foglat, kérem érintetlenül hagyni!” És eddigi tapasztalataim szerint, ezt tiszteletben is fogják tartani.

   A bicikli és az utánfutó szomszédom táborhelyén lesz lezárva, a májusi visszatérése után Ő használja, valamint ránéz az én táborhelyemre is. Persze, azért ehhez kell egy adag optimizmus is, (bennem mindig megvan), de tapasztalataim szerint ide egy olyan réteg jár, aki apartmanokban, szállodákban él hetekig, tehát biztos nincs igénye a mi táborunkra. Ugyanígy bízok benne, hogy a néha fel-fel bukkanó, remélem csak átutazóban levő migránsok sem kapnak kedvet, hogy jobban körül nézzenek. Szóval, igen, sok remény, de ha vesztek is, csak pár pótolható dolgot veszítek.

   Attól függetlenül most már napok óta megy a selejtezés, a rendrakás, a csomagolás. Természetesen a tényleg értékes, főleg apróbb dolgaimat, elektromos felszereléseket viszem magammal a hátizsákban, hisz arra otthon is, meg a nyári csavargásokkor is szükség lesz. Minden ruhaneműmet kimostam, párat leselejteztem, majd szépen csoportosítva és elcsomagolva, a raktársátorba kerülnek. Ugyanígy a konyhai felszerelés, és az egyéb tábori, vagy műszaki szerelések, letisztítva, leápolva, becsomagolva műanyagládákban a sátorban fognak pihenni.

   A szélcsendes, gyönyörű napokon hatalmas sétákat tettem, most már csak egyszál fürdőnadrágban, mezítláb rúgtam a parti homokot, tapicskoltam a mind langyosabbá váló sekély parti vízben. Még Oszkárral felsétáltunk az öböl északi sarkáig, tengerbe nyúló, vadregényes kis félszigetre, majd már egyedül, pár napja ugyanezt megcsináltam a part déli részének végéig is. Ezek olyan 8-10 km.-es séták, de a tavalyi hazautazásom előtt is megtettem, mintegy búcsú-kirándulásként, illetve visszatértemkor, köszöntő örömsétaként.

  A parti homokban nem egyszerű a hosszú séta, jócskán megviseli a lábat. Már induláskor jelentkezett, és azt hiszem, ezt a Mykonos-i naplóban panaszoltam is, egy-egy jó erős lábfájás. Több oka is volt, lehet ennek, de ezen az úton szinte végig elkísér. Részint mindkét lábamon jó erős bokasüllyedés, hatalmas lúdtalp van. A gerincsérveknek köszönhetően a bal lábamon pár izomcsoport elsorvadt, azok már nem fognak visszatérni, emiatt aszfalton járáskor is kicsit „dobom” azt a lábam, úgy látszik a homokban járáskor még erősebb tünet jelentkezik.

   Nyárra egy többszáz km.-es gyalogtúra van betervezve, így edznem kell, nem hagyhatom sokat pihenni. De néha úgy tűnik, túlterheltem. A különböző okok eredménye, hogy hetek óta a jobb lábamban a talpív izma, a balban pedig a boka és az Achilles-ín vissza-visszatérően, és néha kimondottan erősen fáj. Kíváncsi vagyok, az otthoni aszfaltra hogy reagál, mindenesetre bő másfél hónapja van, hogy rendbe jöjjön, és készen álljon a túrára.

  Közben most „kopogott” rám öreg barátom, a templom gondnoka. Beköszönt, és hozott öt tojást. Valami figyelmességgel mindig kedveskedik, mikor előkerül. Volt, hogy több hétre eltűnt, főleg mikor a templomban semmi esemény nem zajlott. Mint korábban már írtam, a szél által ledöntött kis harangtorony helyreállítása folyik, persze, csak úgy kényelmes tempóban. Hetekig áll a dolog, akkor 1-2 napig dolgoznak rajta, aztán megint szünet. Most épp a festés került napirendre, azt csinálja két napja barátom, most is azért van itt. Ezek már a végső simítások, talán a harang is helyére kerül.

   A ledőlés másnapján lefényképeztem a csonka tornyot, majd végig, a helyreállítást. Szerettem volna a végső állapotot is, tehát hogy a harang újra a helyére kerül, de már nem vagyok biztos benne, hogy sikerül, már csak két nap van, hogy eredeti állapotában örökíthessem meg. Amúgy ezek megint érdekes tojások, amiket hozott, nem hiszem, hogy tyúktojás. Nem vagyok szakértő, de ez hófehér héjú, hosszúkásabb, és talán kicsit kisebb, mint a megszokott tojások. Hozott már ilyet, emlékszem, nehezebben tört fel, és meglepetésre, a hófehér héjban kimondottan gyönyörű, erős színű sárga belső rejtőzött. És finom volt!

   Szintén írás közbeni esemény, és mint mindig, megint sikerült rám hozni a frászt! A falut átszelő csatornázásról már írtam. Azon már akkor meglepődtem, hogy miért ilyen későn kezdték el, de biztos voltam benne, hogy ők tudják, és a szezon kezdetére kényelmesen készen lesznek. Most, ugyanis az egész, falun átvezető út le van bénulva, a közlekedés még gyalog is lehetetlen, jó pár üdülő csak a parti homokban sétálva közelíthető meg.  Az egyik nagy szabad területen építettek egy szivattyú, vagy derítő-műnek kinéző vasbeton épületet, mélyen a földbe süllyesztve. Mikor belenéztem a széléről, meglepődtem, mert jó 10-12 méterre ástak le, ott kezdtek alapozni, ami ugye egy majd 3-4 emeletes ház mélysége. Az már kész van, be van temetve, eltűnt a föld alatt. Viszont az egyetlen utca, ami alatt a betoncsöveket fektetik, fel van durva. Egy talán 100 méteres szakasszal kínlódnak már hetek óta. A boltos, akinek az üzlete, a szállodája is teljes fogságban van emiatt, annyit mondott, hogy problémába ütköztek a föld alatt.

   Be szoktam lesni az árokba, hát itt is már jó 10 méter mélyen járnak, olyan mélyen, hogy az amúgy egész nap kopácsoló, markolókra kötött hidraulikus kőtörő már nem is ér le, munkások vannak a gödör alján, és kézi légkalapácsokkal próbálják még mélyíteni az árkot. Na most a sziget egy masszív gránittalpazaton nyugszik. És ők bizony ebbe ütköztek bele. A légkalapács viszont nem pont erre készült. Így csak furatokat mélyítenek a gránitba, ebbe dinamit-rudacskák kerülnek, és a falu közepén, a házak közt, egy 10 méteres, talán 1 méter széles gödör alján, bummm! Egymás után mindig 3 töltetet robbantanak, naponta többször is, és a házak közt felerősödve, a víz által zavartalanul továbbítva, ez úgy szól a néma, békés csöndben, hogy az elsőnél mindig eldobom azt, ami a kezem ügyében van! Most szerencsére a sátorban feküdtem, de azért két ütemet most is kihagyott a szívem….

    Útra készen vagyok, (többnyire) a repülőjegy kézben, holnap veszem meg a kompjegyet, utolsó bevásárlás, főleg az útra viendő szendvicsek alapanyagát veszem meg. Egy utolsó, bár már mind kevesebb reményt rejtő látogatás a postán, aminek már hetek óta rendszeres látogatója vagyok. Kiküldettem magam után a nyugdíjas kedvezményes utazásra jogosító igazolványomat. Márc. 11.-én indult el, és kedden, ápr. 19.-én még nem érkezett meg. Vagy véglegesen lemondhatok róla, vagy új csúcsokat dönt lassúság szempontjából. Kár (lenne) érte, hisz azért is kértem ki, mert már a repülőtéri hazatérésemkor sem mindegy, hogy 3900 Ft-ot fizetek a vonatjegyért, vagy pár százat. És akkor még a nyári terveimről nem is beszélek. Ha elveszett, pár nyári program törölve lesz.

   A hazautazás kicsit másként lesz. Szerencsémre, és a neten való bóklászásaimnak köszönhetően, hogy felfedeztem, aznap, 23.-án indul egy új hajójárat, Naxos-Rafina, a Fast-lines járata Mykonoson keresztül. 6 órás út, de ráérek, és nem éjfélkor kell Pireuszba érni, amire nem nagyon vágytam, hanem a már ismert kikötőbe, 21.20-kor. A jegy is olcsóbb, és talán még a reptéri transzfer-busz is, így a kettőn spórolok megint pár €u-t. Kora reggel csomagok nélkül Athén, egy rövid városnézés, majd 18.20-kor száll fel a gép velem Budapest felé.

    A téli megpróbáltatások idején, mikor a magány-érzés pszichikai határait átléptem, mikor hiányoztak évtizedek alatt megszokott ünnepek, az ehhez kapcsolódó szokások, akkor azt mondtam magamban, (vagy talán le is írtam?) hogy most majd egy kis szünet következik. Aztán kitavaszodott, kinyíltak a virágok, elvonultak a felhők, megcsendesedtek a szelek, megint fürdőnadrágban élvezem a ragyogó napsütést, a tenger vize is mind langyosabban simogat a reggeli úszásokkor, úgyhogy, megvettem a repülőjegyet a visszaútra.

Április 26. kedd, Szeged

   A hazautazás. Legutoljára öt napja írtam, a készülődés közepén. Pénteken hatalmas szélben bekerekeztem a városba, megvettem a kompjegyet, még egy utolsót próbálkoztam a Postán, és bevásároltam az útra. A Posta, ahogy számítottam is rá, sajnos eredménytelen volt. Annyit tudtam elérni, (és elég nehezen álltak rá a dologra) hogy megcímeztem egy borítékot a nevemre, szegedi címemre, és ha, és amikor megérkezik végre az utazási igazolvány, azt postafordultával visszaküldik nekem Szegedre. A remény hal meg utoljára…

  Még egy utolsó kényér, a szokásos pékségemben, egy bevásárlás az áruházban, és mindenütt búcsú. Egy hatezres „fővárosnak” ilyen szempontból más a hangulata, mások a szokásaik, és mások az emberek. Mikor a pékségben az ismerős kiszolgálóhölgy megkérdezi, hogy hétvégére nem viszek-e két kenyeret, (tudja a szokásomat, és hogy hol lakom) és én mondom, hogy nem, mert hazamegyek, akkor ez tényleg érdekli! Megbeszéljük, hogy hova a haza, és mikor jövök vissza, és őszintén mondja, hogy vár vissza, és a hátam mögött sorban állók is mosolyogva, türelemmel hallgatják végig, és jó utat kívánnak.

    A Koutelieris Cash and Carry-je egy nagy áruház, de mindenki ismer, mindenki megkérdezi mosolyogva, hogy vagyok, így mindenkitől elköszönök, és mindenki tudja, hogy hazamegyek. (Csak egy érdekesség: a zöldség-osztály eladóhölgyével kimondottan összebarátkoztam. Kedves, figyelmes, és mindig ajánl olcsó, vagy épp friss dolgokat, volt, hogy már várt egy nekem eldugott, leárazott doboz fokhagymával, tized áron, mintha fejenként venném meg. Az a különlegessége is megvan, ami a görög hölgyeknél elég ritka, hogy aranyszőke. És nemrég beszélgettük ki önmagunkat, amikor is kiderült, hogy én nem angol vagyok, mint gondolta, és Ő nem görög, mint én gondoltam Ő ukrán.)

   A pénztárban szóltak, hogy menjek be az irodába, mert most már időszerű megcsinálni a kártyát. Nem nagyon értettem, de aztán tisztáztuk, hogy a mindig kérdezett törzsvásárlói-kártyára gondoltak. Épp rosszkor, de megegyeztünk, hogy mikor legközelebb megyek, feltétlen megcsináljuk. Szóval ezeket a dolgokat úgy észreveszi az ember, megjegyzi, és megszokja. Azóta már voltam itthon is boltban….

   A péntek, és a szombat délelőtt a pakolásé, a készülődésé volt. Minden úgy maradt ahogy elterveztem, a visszaérkezés után 10 perccel már lakható lesz a tábor, olyan, mintha ott sem hagytam volna. Elköszöntem a halász-barátoméktól, bár Ő vízen volt, csak a felesége volt otthon, mondta, hogy naponta ránéznek a helyeinkre. A hátizsák, bármilyen óvatosan pakoltam, és bármennyire csak a legszükségesebbet hoztam haza, dugig lett, és súlya is volt. Mikor elindultam, fél 12-kor, már forróság volt. 8 km a város, a repülőtér felé kellett kerülni, jó kis túra volt, kellően le is izzasztott. Időben érkeztem, egy parti üldögélés, nézelődés, és egy búcsú-gyrosz ebéd is belefért.

   Kettő után futott be Rafina felől a Fast Ferries hajója, érkezőben is alig voltak rajta, az év első járata volt, az idény-nyitó járat. (Pénteken a jegyirodában is elég tanácstalanok voltak, hogy milyen járatra kérek is én jegyet, és végül ők is a neten találták meg, hogy tényleg van ilyen járat.) A parton egy harminc fős, elegáns társaság várta az érkezést, köztük sokcsillagos egyenruhások, és megismertem a parti utazási és menetjegy irodák vezetőit, egy-két alkalmazottat. Kikötés után a kapitány üdvözölte őket, majd körbevezette a társaságot a nagy hajón. Az utasok is beszállhattak, könnyű volt leltárt készíteni, rajtam kívül négyen voltak. A hajó 2600 személyes. A fedélzeten agy fogadás volt a partnerek tiszteletére, majd ahogy közeledett az indulás, és lassan kezdtek elszállingózni a vendégek, az első tiszt, aki a protokollt szervezte, meghívott bennünket, első utasokat, hogy együnk-igyunk mi is. Így tettünk, és egy akkora, megrakott tányérral ültem le induláskor, ami kitartott a hat órás út alatt, és este, mikor Rafinába érkeztünk, még alig bírtam mozogni a jólakottságtól. Az előregyártott szendvicsek maradtak vasárnapra.

   Két helyen kötöttünk ki, Tinoson, és Mykonoson. Itt sokszázan szálltak be, az egynapos kirándulóknak ideális ez a járat. „Természetesen” késve érkeztünk meg Rafinába, (hogy miért, nem tudom, hisz mindenütt laza a menetrend) és így már nem értem el az utolsó repülőtérre menő közvetlen buszt. 4 percen múlt. Egy utolsó járat volt még Athénba, amúgy talán szégyenkezve mondom, de minden „normális” emberre vagy kocsival vártak, vagy a várakozó több-tíz, vagy száz taxi egyikébe szállt be.

   A buszsofőrrel ezt megbeszéltük, én elkönyveltem az Athénban töltendő éjszakát. Az utastársak, és a sofőr indulás után megtárgyalták a problémámat, és végül kiötölték, hogy ha az egyik kis elővárosban elkanyarodik a metróállomáshoz, akkor onnan azzal, 3 megállóval elérem a repteret. És így lőn! Kiraktak a metrónál, lementem, és öt perc múlva jött a reptéri szerelvény. Első alkalommal ültem görög metrón, így a rendszert nem ismerve, én mentem, beszálltam, és utaztam. Igaz, a bejárat mellett volt egy jegyérvényesítő automata, de jegyárusítás sehol. Tehát, mikor megérkeztem, akkor szembesültem azzal, hogy én most potyáztam! Csak később, ott, a neten szembesültem vele, hogy egy metrójegy, az utazás hosszától függetlenül, tehát egy állomásra is 10 €u, vagyis 3200 Ft. Akkor már nem bántam, hogy „megúsztam”.

   Egy hosszú, és nagyon kényelmetlen éjszaka következett a reptéren. Egy nagyon modern épület, abszolút funkcionálisan megtervezve, és ez az én szempontomból azt jelentette, hogy nem volt egy apró zug sem, ahova elvonulhattam volna ledőlni, ahol egy pár órát szundíthattam volna. A sor-padok, amiken ülni lehet, magas karfákkal elválasztva ülésenként, úgy, hogy tényleg csak ülni lehessen rajta, eldőlni véletlenül sem. Rengeteg hely volt, éjszaka alig volt forgalom, így én ültem, és virrasztottam. Mint régen nagyon sokat, de már legalább nyolc hónapja nem. A békésen végig aludt 8-10 órás éjszakai pihenők után kín volt éberen lesni a perceket.

   Fél hatnál tovább nem is erőltettem, akkor beadtam a hátizsákot a csomagmegőrzőbe, (fél nap, 6.50. kb. 2000 Ft.), majd  a 6 órás busszal, még sötétben Athénba indultam. (Buszjegy 6-6 €u, tehát oda-vissza kb. 4000 Ft. Ellenőr nincs, aki meri, gond nélkül felszállhat, és végig-utazhat jegy nélkül, én nem mertem.) Már pirkadatkor, 7 előtt érkeztem Syntagma-ra, a belvárosba, pont a Parlament elé. Térképem nekem sem volt, (illetve a Tabletban igen, de azt éjszaka, figyelmetlenül és nem átgondolva üresre olvastam, így bekapcsolás után egy perc múlva ki is kapcsolt, főleg mikor a GPS-re csatlakozott.) Szóval, vakon indultam el, tényleg csak egy kötetlen nézelődésre, illetve az emlékeimre, a rutinra bízva magamat. 35 éve voltam először Athénban, azóta….nem tudom. Többször. Így azért végül csak bekapcsolt az agyamba épített GPS, nem tévedtem el.

   Vasárnap volt, az Agora városrész szűk kis sikátoraiban nyolc után éledt a piac. Igazi zsibvásár, hatalmas területen, és szerintem, mint szélsőséges példát említem, de ha egy alig használt, de még jól működő atomreaktort szerettem volna venni, 10 perc után azt is találtam volna. Szóval, élmény volt! Akkor már az Akropolisz dombja alatt sétáltam, sajnos fel kellett fedeznem, hogy a régen, vagy régebben körbe és bejárható izgalmas helyek mindenütt kerítések mögé vannak zárva, és csak a párszáz méterenként nyíló kapukon lehet bejutni, sok-sok €u ellenében. Kihagytam. Körbesétáltam, fényképeztem, felfedeztem az utcát, ahol jó 10 éve parkoltunk a bérelt autóval.

   Visszaútban a Nemzeti Park felé vitt az utam, már szükség is volt a fák hűsítő árnyaira, a dél közeledtével nagyon meleg lett. Rengeteg turista, hosszú idő után itt hallottam magyar hangot, egy széles utcában pedig egy vásár pavilonjaiba futottam. Görög termékek kirakodóvásárja volt, természetesen ahogy minden ilyen kínálatra szervezett helyen szokásos, kóstolókkal. Mindenütt megállítottak, sok-sok kocka, vagy szelet sajtot kóstoltam, kecske, juh, és tehéntejből készültet, (élveztem, hisz egyik gyengém, és a görög fűszerekkel amúgy is mannát lehet ezekből varázsolni), sok-sok kiskanál mézet rájuk, és, mit tagadjam, sok-sok apró műanyagpohárban szervírozott helyi borral öblítettem le.

   Az egyik standon, egy végtelen csinos, és szép kislány kínált a hűtőből mézédes borral, és mikor az aszú-jellegre kérdeztem rá, előkerült a gazda, az édesapja is. Mint kiderült, Kréta szigetén érlelt bor volt. És nem vicceltek vele, 15%-os volt. Hízelgő módon az összehasonlítás nem értetlen fülekre talált, nagyon jól ismerte a tokaji aszút. Ezt kibeszéltük, és mikor jó 20 perc múlva elköszöntem, egy másfél literes palackot nyomott a kezembe. Mikor a kettönk által erőltetett konyha-angolsággal elmagyaráztam neki, hogy köszönöm, de nem akarok vásárolni, majdnem komolyan megneheztelt. Hogy gondolom én ezt, hiszen ez baráti ajándék!

   Dél elmúlt, ideje volt elindulni a repülőtérre, hisz csúcsforgalom nélkül is egy órás az út. És akkor éreztem, hogy gondban vagyok. Hisz a gépre nem lehet 1 dl.-nél több folyadékot felvinni, még ha az mennyei krétai nedű is. A buszon már bele kóstoltam, és a 17 órai becsekkolás kezdetéig meg is oldottam a házifeladatot. Elfogyott a másfél liter bor. Jó hangulatban „hajóztam” be, egy két órás villámutazás után pedig megérkeztem Ferihegyre. Az egyszál póló, még az utazó-kabáttal fedetten is kevés volt a szemerkélő eső, és a 6-7 fokos hideg ellen. A vasúti igazolvány hiányában egy Oszkár-fuvarral egyeztettem, azzal értem este 10-re Szegedre, és arról derült ki, bár ez még folyamatban levő dolog, hogy drágább lett a vége, mintha vonattal jöttem volna. Sikerült a remélem kevés tisztességtelen szolgáltatóval összefutnom.

  Most második napja Szegeden vagyok, szokom, ma reggel 2 fok volt, falak vesznek körül, rengeteg autó cikázik körülöttem, szóval… idő kell, míg visszazökkenek.